Sárig kitalált valamit | madártoll

 
 

Sárig kitalált valamit


 

(adagio)

Ezúttal megfogadtam, hogy nem fogom a mindenséggel mérni a művemet, csak azért, mert Erdélyről szól. Bő fél éve kezdtem el ugyanis az első Tusnádfürdői Célraszálló Versenyről szóló cikket, amelyben MINDENT meg akartam írni az égbe szökő havasokról, a szelíd góbék vendégszeretetéről, a „bokszos pulyák”-ról, a gyönyörű pilótalányokról és a felszállító quadokról. Azt a cikket azóta is írom. Ez viszont, jó lenne, ha elkészülne egyszer. És már május van…
(andante)
Dél körül indultunk Pestről, ezúttal tehát elmaradt az álmos, mámoros, szemfájdító utazás a kelő Nappal szemben. Mindig meglep, hogy mennyi szubjektív tényező alakítja egy út hangulatát. Most ugye volt idő kialudnom magam; megreggelizni; újra és újra végiggondolni, bepakoltam-e mindent; némán állni a Kedves bősz tekintetét; tűnődni az élet nagy kérdésein. Az indulás így már nem katarzis, hanem egy folyamat része; és csak nagy késéssel kezdi érezni az ember azt a bizonyos, az adrenalin és a boldogsághormon keltette, mélyről feltörő izgalmat, amiért az egészet csináljuk.
Rövid tanácskozás után az M3 autópályán indultunk el, amely döntés ellen egyedül Guriga új autós GPS-e tiltakozott. De olyannyira, hogy még Mezőkövesden is vissza akart fordítani bennünket. Sokáig csak szórakoztunk rajta, de aztán voltunk bátrak (egy debreceni kitérő után) GPS-vezetéssel, a mellékutakon megcélozni az ártándi határt. Valószínűleg még mindig az utat keresgélnénk, ha háromnegyed óra elteltével nem az orrunk után folytattuk volna a tájékozódást. Ettől eltekintve az út kis-magyarországi szakasza eseménytelenül telt; hacsak nem számítjuk a tökéletes kumuluszokkal kikövezett égi felhőutak nyálcsordító látványát az Alföld végtelen rónái fölött. No meg a légtérzárat az izlandi vulkán hamuja miatt, amitől az összes siklórepülő hatezer métert képzelt Óbuda fölé; amíg meg nem jött a hír, hogy a zárlat minden repülőeszközre vonatkozik…
Látható és láthatatlan felhők: cumulus és hamu. Fotó: a szerző
Átesve a Királyhágón, engem azonnal elkapott az Erdély-láz. Ennyiben szerencse, hogy Tóth Zsuzsi nem jött velünk; ő ugyanis nem túl toleráns az én, őseim szülőföldje iránt érzett, feltétlen rajongásommal és annak állandó kifejezésével szemben. Guriga és Szőlő jobban viselték; már ők mutatták meg nekem a fát, amelyik alá tavaly beálltam, amikor motorral elkapott az eső… Javában alkonyodott, amikor Gyalunál rátértünk az új román autópályára. Szeretett Kolozsvárom így balról elmaradt a messzeségben, de valamelyest kárpótolt a fenséges Tordai-hasadék, no meg az, hogy a sztrádán legalább két órát nyertünk. Így is majdnem másnap volt már, amikor Székelyudvarhely szélén Csergő Nándi kiölelgetett bennünket a kocsiból. Ősi székely szokás szerint, azonnal egy pizzázóban találtuk magunkat sörrel a kézben; Nándi csak ott közölte a hírt, hogy az izlandi hamufelhő elérte Romániát, és légtérzár van itt is. Ezek után még ő csodálkozott, hogy magára borítja a negyven centis pizzát.
Éjféli egyetértés: Szőlő és Nándi. Fotó: a szerző
De valahogy nem tudtam elhinni, hogy hiába utaztunk hétszázötven kilométert. Ezért aztán nyugodtan aludni tértünk. Nándinak még dolga van (éjfélre jár az idő…), jó éjt helyett ezzel búcsúzik: „Sárig azt mondta, kitalál valamit!”
(presto)
Nagy, piszkos hófoltok olvadoznak még mindig a friss fű között; a távolban fehér sapkás hegyek köszöntik velünk a reggelt. Jaxy, azaz Jakab Attila már harmadszor hozza ránk a frászt, amint a semmiből előbőgve a motorjával, máris kis ponttá zsugorodik a távolban. Hol kerül mindig a hátunk mögé? Nándi a szokott tempóban tép előttünk: alig egy óra alatt Csíkszeredában találjuk magunkat. Sárig (azaz Sárig István, a csíksomlyói Turbulencia klub elnöke) kitalált valamit.
Szokatlan autóval végigmenni az üres csíksomlyói utcán; és nem gyalog, énekelve, tömegben, zászlók alatt. Elpöfögünk a templom, a kálvária és a szabadtéri oltár mellett: most a pár száz méterre, a Somlyó oldalában levő starthely a cél. Nagy nyüzsgés fogad, nincs időm kiörvendezni magamat a tíz éve látott hegynek.
Csípős hidegbe szállunk ki, és azonnal gyönyörű lányok vesznek körül, a legszemélyesebb érdeklődéssel: név, klub, ernyő típusa satöbbi. Odébb Sárig versenyigazgató úr széles, csángó vigyora villan; már túl is vagyunk a regisztráción, briefingen, kajaosztáson: mire észbe kapnánk, a hatvan méterrel följebb levő starton lihegünk, és az első szárny már libben is föl a nedves, reggeli égre. A verseny elkezdődött.
(largo)
A szintkülönbség 150 méter lehet. Gyönyörű, széles, tiszta a starthely; gyönyörű az egész Csíki-medence előttünk; lent a város, szemben a magas, hósapkás hegyek, amelyek fölött – nocsak! így tíz órakor máris sötétszürke cumulus congestusok tornyosulnak.
A Csíki-medence. Fotó: a szerző
Huszonhatos a sorszámom, eggyel Gurigáé előtt, és – hohóóó! – eggyel Pavle után. Szüret! majd jól benézem, mit csinál a bajnok, és csak utánozni kell…
Nincs sok idő tollászkodni; épp hogy csak összekészülök, Pavle már startol is, az ismert, hallgatag bólintással a marsall felé. Mitől ilyen komor ez a fiatal gyerek? No mindegy: „Huszonhatos!” Meghúzom az A-hevedert, három lépést hátrálok, és már úszom is a légben; ez a negyedik startom mindössze a DHV1-2-es Makaluval, de mintha ezzel a szárnnyal a hátamon születtem volna. Igazi célraszálló ernyő: barátságos és bokáig fékezhető, viszont lassú és süllyed rendesen. De hol van Pavle? Már a földön; ennyit a kémkedésről. Szélirány, iskolakör, ott az a kis árok, nem számít. Mint már annyiszor: nem számít – és amikor négy méter magasan odaérek, már tudom, mi következik: mintha falnak repülnék, a szárny megáll, és falevél-üzemmódban lehullok fél méterre az ezerpontos körön kívül. Üdvözöljük Csíksomlyón!
De legalább csupa barát vesz körül: Ónody Miki, Csurulya, Sándor, arcukon az a mosoly, amit a világon még csak itt láttam. A célhely is barátságos: tiszta füves mező, épp csak picit becsapósan lejtős; a trükkös, turbulens helyek körben húsz-ötven méterre figyelnek: árok, út, drukkertömeg, ilyesmik. 
Pavle valami öt métert csinált; utánam Guriga 161 centit, Szőlő padlózott mint én, és már szaladhatunk is a felszállító buszokhoz, amelyek a sár miatt vagy négyszáz méterrel odébb állnak. Guriga előbb még a félúton levő házba is, khm, beszalad; a házigazdák szerencsére sportbarát székely emberek, akik el tudják képzelni, mi történhetne a levegőben, ha Guriga nem szaladhatna be. 
A következő kör jobban sikerül: 408 centi; hosszú ez a fékzsinór vagy mi, kissé dühítő a talpam alá tépett fékkel átrobogni a palacsinta felett. Gurigának 72. Mire megint fölérünk, már kezd nagyon darabos lenni a lég. Startolni lehet gond nélkül, ám azonnal emelni kezd, pedig semmi lejtőszél nincs. A levegő homályos, odaát a congestusokból szürke esősávok nyújtóznak a havas hegytető felé. Szél nincs, de ami van, az arról jön. Hm… jó magasan érek ki, remek! van mit elkoptatni legalább. 314 centi, rövidre! ez nem igaz. Guriga szemre jól jön, de én már tudom, hogy ez a baj: ő is megdobja az első ezresét. Szőlő a szokott eredményt hozza, szokatlan módon hangosan anyázva: már majdnem elérte a lábával az ezres vonalat. Nándi a nagy igyekezetben lerúgja a bulót a száráról, de hiába.
Nem sok idő marad morogni, a negyedik forduló eleje már itt repül a fejünk fölött. Lihegve másszuk meg a hegyoldalt, kapkodva terítek, aztán meg odébb kell menni; és odaát már villámlik néha. Elrontom a startot, aztán meg gubancot kapok; végül Guriga elmegy előttem. Végre sikerül fölszállni, a már ismert enyhe emelgetéssel tarkított behelyezkedés következik. Nagyon magasan vagyok, ezért egy teljes körrel akarok leszállni. Félkörön elkapom a termik leáramlását. Fordulj, fordulj!! de már nem adja ki. „Nem jó, nem jó!” ordítom a levegőben, és az ezres kör vonalát követve, ívben szállok le érvénytelen helyen. Nem tudom nem hallani Ónody Miki morgását: „nem jó, nem jó… nem kéne még a levegőben feladni…” Guriga is odajön szakérteni, meg tán feledni a saját, újabb ezresét.
Mire fölérünk, a helyi erők már az égben tekernek. Élénk lejtőszél támad, Csíkszeredát már veri a zivatar. Senkinek nem akarózik indulni, de úgy teszünk, mintha mégis; és amikor a nyakunkba szakad az eső, nem győzzük összekapkodni a cájgot. Jó fél órát ver bennünket az égi áldás; szerencsére az erdő felfogja a nagyját. A verseny máris érvényes, a hátralevő két futamot meg holnap is lerepülhetjük. Mire ezt végigszakérti a társaság, már süt a nap, és lentről már hajtanak is bennünket. Gyerünk, gyerünk! még három óra sincs. A levegő megnyugodott, enyhe startszél segíti a versenyzőket. Csak az utolsó pillanatban terítek, hogy ne vizezzem össze nagyon a szárnyat. Start, kisiklás, behelyezkedés: 473 centi, hosszúra. Guriga elrontja – nézd már, még megverem a végén?
Az utolsó kör; teli van a starthely, nem tudok időben teríteni. Guriga megint előttem megy el. Startolok, a szél kiemel, páholyból nézem végig, amint Guriga valami nagyon jót landol. Úgyhogy kétszeres a motiváció. Hogy is tanultuk? Szemből, magasan, fékezd el! és olyat húzok neki, hogy magam is megijedek tőle, de a szárnyam csak elsüllyed, mint a balta, nem esik át. Két méter magasan lépek be a körbe, picit balra vagyok, lebegtetés, kilépek jobbra, és benne vagyok a sárga körben.
Innentől mint lassított felvétel, pereg előttem az emlék. Leteszem a lábam valahol 50 centinél, az ernyő áll a fejem fölött, Csurulya nyújtja a csavarhúzót, hogy az érkezés helyére szúrja. Megcsináltam! és nyugodtan, mintegy hálát adva Istennek, mint odébb, a templomban szoktam: letérdelek ott, ahol földet értem. Szemben velem Guriga értetlen, csodálkozó arca, hallom, amint azt mondja: Neee… és ekkor jut eszembe, hogy a célkörben csak a lábamnak szabadna érinteni a talajt. Az ernyő áll a fejem fölött; igaz, kis terpeszben állok, de ebből egy lépéssel tovább lehetett volna menni. Ehelyett, ötven centire a középponttól, csinálok egy ezerpontos leszállást.
Öt helyembe került ez a rövidzárlat. Végül tizenhatodikként végzek, így is őszinte meglepetésemre. Guriga tizedik.

És most be kell fejezzem, mert nem regény ez, ahogy nagyszámú kritikusaim mondják. Úgyhogy a mozdonyt is elhajtó pityókatokány; a román nyelvű eredményhirdetés; este Jaxy koma csodálatos vendéglátása, a vasárnapi alvás a hegytetőn, majd a bemutató arról, hogyan kell nyolcadszorra elstartolni; a hazaút és azon belül a királyhágói gyorsasági szakasz; meg még ezer más az én csodálatos Erdélyországomról: mindezekről majd máskor.

Magyar Bertalan





Szakbizottság

HFFA

  • Mentőernyő
    s-l1600_2.jpg
    550
    HUF
    hassa01
    2017/02/23
  • Szárny
    Nova_Phantom_45.jpg
    36000
    HUF
    gyj
    2015/04/09
  • Szárny
    hirdet.JPG
    150000
    HUF
    [névtelen]
    2013/04/21

keresés

belépés

linkek