Texasi kalandok, 2013

Olyan nagy kalandok nem történtek, de írok egy pár sort, szokás szerint késve. Most kezdek magamhoz térni az időeltolódás hatásaiból. A feleségem szerint csak lusta vagyok mivel már este 7-kor le akarok feküdni.

Ez az utazás is úgy kezdődött mint a többi, azaz hogy nem akartam sehova menni. Tavaly nogyon bosszantott, hogy itt ülök a télben, miközben mások döngetik a világcsúcsokat. Ezért aztán, csak úgy tapogatózás képpen, írtam egy levelet a főszervezőnek, Gary Osobá-nak, hogy mi a helyzet, mert nagy a csend a WRE-vel kapcsolatban (WRE = World Record Encampment). Azt a választ kaptam, hogy lesz az idén is, sőt nagyon örülne ha mennék és meg is hívna, mert ez ilyen meghívásos dolog. Ekkor persze még se gép, se sofőr, se ez, se az. Elég bizonytalan voltam, csak két nappal az utazás előtt foglaltam és fizettem ki a jegyet. A gépem is elkészült, az új RX5-ös első széria példánya.

Tisztában voltam azzal, hogy sokat fogok kocsiban ülni. Amikor a végén Los Angelesben leadtam a bérelt autót 10 000 km felett mutatott az óra mérföldből átszámítva.

Tehát Los Angelesi megérkezés, autó-felvétel, szokásos tetőcsomagtartó probléma megoldás, aztán már száguldottam is 4 géppel a tetőn Zapata felé, miközben kereskedelmi mennyiséget zabáltam meg a csak itt kapható hántolt, pörkölt és sózott napraforgó magból (lehet az egészség mániásoknak fintorogni). Az USA nagyon jó hely, bármit lehet kapni. Szép nagyra nőnek itt az emberek.

Tettem egy kis kitérőt Marfa irányába, mivel ott van egy világhíres vitorlázó repülőtér és már régen meg akartam nézni. Eközben meseszép időjárás, nem is mondom tovább. A végén aludtam kettőt, mire megérkeztem, 2300km után. Egyből mentem a zapatai reptérre, még repültem is egyet berepülés címén. Mivel már délután volt magasra lehetett emelkedni és a pálya is nagyon barátságosnak tűnt. A következő pár napban jöttem rá, hogy itt nem a repülés az igazi erőpróba... Gondoltam ezután jöhet a napi 300-400-500 km-ek rendszeres lerepülése.

Sajnos ebből nem lett semmi. Voltak esélyes napok, de mondván hogy holnap jobb lesz, nem próbáltunk meg messze menni, vagy pedig 100-150 km-es háromszögekkel próbálkoztunk késő délután, 4 felé, erős szélben. Repültem majdnem minden nap, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy nem alakult ki az az időjárás, amiért odamentem. A leghosszabb repülésem az utolsó nap egy rövid kis 166 km volt, nagy kinlódás árán (erre mondaná Elek, hogy minek kellett ezért olyan messzire menni). A végén leszálltam 4 óra repülés után, miután a negyedik alacsonyról (<200m) kiemelkedés után az ötödik nem sikerült és leszálltam egy olajfúrás mellé. Volt egy merevszárnyas pilóta, JB Herring, aki minden nap ment, ameddig mehetett. Neki sikerült egyszer 500, majd rögtön a következő nap 400 km-t repülni 4 óra alvás után. Mindkét nap messze ideális alatt voltak a körülmények.

Ennek ellenére látom, hogy miért mennek oda az emberek. Egyrészt korán lehet és kell indulni, tíz óra előtt reggel, és nagyon sokáig levegőben lehet maradni. Tavaly amikor Dustin és Jonny repülték a 760km-t, 11 órát bírtak fent tartózkodni. Az egyik nap 9:50-kor indultam és 11:20-kor már bele is álltam a földbe, majd egy óra múlva lett jó idő. Nem is tudom, hogy voltam-e életembem a levegőben 11:20-kor, azután hogy repültem másfél órát. Állítólag reggel 8 előtt van már körözhető emelés, de ez túl korán van, mert nincs csatlakozás ehhez, ahogy az ember halad Texas belseje felé. A hely mindíg szeles. Nekem sincs egyetlen emlékem sem, amikor ne lett volna erős a szél a leszállás után, miközben pakoltam össze a gépet. Ez szükséges feltétele a hosszú repüléseknek.

Akkor most egy pár szó a nehézségekről. Itt nagyon dél-Texasban MINDEN le van lakatolva. Nem lehet sehova behajtani, mindenhova kulcs kell. Ez sok bonyodalmat okoz, ugyanis vagy magán farmok vannak, vagy pedig az olajvállalat bérli a területet. Ez utóbbi főleg nem szeret semmiféle nyilvánosságot, így aztán nem csak valami nyámnyila konstrukció van a kapun lakat címén, hanem a nem levágható típus. A kerítés mindenütt és kivétel nélkül magas, legalább 2 és fél méter. Ez részben a szarvas tartás miatt van így, amit hobbiból tenyészt a paraszt, amit aztán sportszerűen agyonlő a saját farmján, nagyon etikusan. Van akinek zebrája van, de itt lehet akármilyen állatod. Ezt csak azért írom ide, mert ez a helyzet áll fenn a repülés első 80-100 km-es szakaszán, akkor amikor alig lehet a levegőben maradni, azt is inkább jóval 1000 méter alatt. Itt mindenki folyamatosan amiatt aggódik, hogy ha itt most leszáll, akkor hogyan fognak érte jönni. Leszállni van hol, de vannak nagyon vastag, tüskés, bokros növénnyel borított részek, vagy pedig kaktusz, de nem a magyar lakótelepi cserépben lakó fajta, hanem a legalább fél méter, de inkább nagyobb fajta. Tehát ha az ember kinézte a placcot és ilyenek vannak rajta, akkor igen nagy a meglepetés... Logikusan következik a fentiekben elmondottakból, hogy természetesen út mellé kell leszállni (erre miért nem gondoltam hamarabb?). Van is két, azaz két darab közút, pályára keresztben, az egyik földút, a másik egy darabig burkolt. Ha nem sikerül ezek mellé levizitelni, akkor kerítés és kapu kinyitás, kikerülés következik. Néha van telefonszám a kapun, hogy kinek kell szólni a kulcs miatt, néha nincs. Ilyenkor a sheriff segít, ha akar, de gyakori, hogy nem akar. Ehhez még képzeljetek hozzá 42-45 Celsius fokot, és máris kevésbé romantikus ez a zapatai repkedés. A fenti nehézségek miatt kell minden pilótára egy sofőr autóstól. Emiatt az egész nagyon drága, de erre szükség van, nem is csinálnám másként. Az egyik pilóta az első nap 30 km-re szállt le a reptértől, és a kerítés szituáció miatt reggel 3:30-ra bírt visszatérni. Mondanom sem kell, ezek után nagyon precízen tudtam, hogy hol vannak az utak. Egyszer kalandoztam be a dzsindzsába, de pont az egyik út és és egy kapu mellől emekedtem ki nagyon alacsonyan és láttam, hogy a farmer nyitva hagyta a kaput... 
Ahogy az ember észak felé repül, úgy lesz jobb a helyzet, de meg kell dolgozni a kilométerekért, főleg az elején.

Az elmondottak ellenére nem bántam meg, hogy odamentem. Majdnem két hét viszont egy kicsit sok egy ilyen helyből. Lehet, hogy egyszer visszatérek még Zapatába.

Ezek után felkocsikáztam Big Spring-be az USA nemzeti bajnokság színhelyére, vagy 700km- re. Ez délutáni sétakocsikázásnak tűnt a Los Angelesi úthoz képest. Ahogy közeledtem, úgy jöttek elő az emlékeim pár évvel ezelőttről.

Megérkezés után egy nappal jött Jonny, akivel egy csapatban voltunk visszahozás szempontjából. Sokan nem voltak ott, de Zac Majors meg Jonny jelenléte adott elég kihívást, valamint sokan nyújtottak legalább napi szinten kiváló teljesítményt. Majdnem minden nap zivatarba hajló volt, de a feladatkitűző brigád jó munkájának eredményeképpen nagyon jó feladatok voltak. Hét napból hetet repültünk, ez már önmagában is jó eredmény. A kezdés elég rosszul sikerült számomra. Bár odaértem a célba, mégis volt 200 pont hátrányom, mert elég lassút mentem, Zac meg majdnem nyerte a napot. Ezek után javuló tendenciát mutatott a teljesítményem és a legfőbb ellenlábasaimnak is becsúszott egy két lassú nap vagy pedig nem beérés, így aztán pár nappal a vége előtt az első helyen voltam. Az utolsó nap volt vagy negyven pont előnyöm, így aztán úgy döntöttem, hogy Zac-kel együtt fogok ma repülni. Általában nem így szoktam tenni, de néha ezt is gyakorolni kell. Ennek ellenére egyszer csak sikerült majdnem leszállni, de ettől eltekintve a gyengülő időben "csak" be kellett érni a célba. Ez korántsem volt triviális, mivel a végén csak Zac, Jonny és én fejeztük be közel 40 versenyzőből, pár másodpercen belül egymástól. Legalább így nem vitatkozott senki, hogy ki mit érdemelt meg a végén.

Texas-ra igazán nem panaszkodhatok, három nagy versenyből három első hely.

Pihenésképpen úgy döntöttem, hogy nagy kerülővel megyek vissza Los Angelesbe, mivel volt egy azaz egy darab tartalék napom. Felmentem tehát a Navajo-indiánok földjére, ahol a cowboy-os filmekből jól ismert sziklák vannak. Hivatalos neve a helynek "Monument Valley Navajo Tribal Park", és a four-corner-nek nevezett Új Mexikó - Utah - Arizona - Colorado határcsomópont közelében van. Mivel útba esett, ellátogattam a Roswell-ben levő UFO múzeumba a poén kedvéért. Hát igen, az amerikaiak a saját maguk által kitalált marhaságokat is nagyon komolyan veszik. Keszítettem egy-két képet az UFO családdal a háttérben. Ez a kis túra csak 2200 km volt. Eddig nem tudtam, hogy a jenkik hogy tudtak atombombát robbantani belföldön, de nyilvánvaló, hogy semmiből itt nagyon sok van, ezalatt sivatagot, félsivatagot értek. Ez tényleg a vadnyugat volt.

Szép nagy az USA-ban minden, a sziklák, a távolságok, a felhőalapok. Nagyon élveztem az egészet, de nem bántam hogy a végére értem az utazásnak. Mint mindíg, most is Kraig haverom segített a szokásos teendőkben. Ezután egy rövid 15 órás repülőút után már vissza is érkeztem Sydney-be. Jó hideg volt a reptéren.

Itt a vége, fuss el véle.

Üdvözlettel Attila