Névjegy: Horváth Attila

Fadd-Dombori egyik kempingjében beszélgetünk. Kajakos lányok jönnek-mennek
körülöttünk, az ég dörög, süt a nap és zabálnak a szúnyogok. Nehezen hoztuk
össze a találkozót, de megérte…

Mike: Hogyan ismerkedtél meg a repüléssel?

Tika: 1986 körül volt egy jó kis társaság, éjjel-nappal együtt lógtunk, és
mindenki ejtőernyőzött. Elmentem velük Pérre, és leugrottam a 8 kezdőmet. Egyből
láttam, hogy ez nagyon király dolog, de úgy lenne az igazi ha ülni lehetne
benne, és nem lefelé menne hanem vízszintesen. 86-ban viszont még nem igazán
siklóernyőztek. Az őcsényi reptérre jártam nagyon sokat, találkoztam
vitorlázókkal, ejtőernyősökkel. Az ejtőernyőzés végül nem jött be, de kerestem a
lehetőséget a repülésre. Itt Szekszárdon volt egy utazási iroda, amiben egy
szakadt színes tévén folyamatosan egy dokumentumfilmet vetítettek külföldi
utakról. Ment ebben egy pár perces blokk a siklóernyőzésről. A barátaimmal
nagyon sokszor megnéztük. Aztán egyszer egy vitorlázórepülő pilótával
beszélgettem a konditeremben. Mondtam neki, hogy a vitorla macerás, de szívesen
siklóernyőznék. Erre odamutatott a sarokba, hogy ott van két siklóernyős,
beszéljek velük. Az egyiket még ismertem is. Ez csütörtök délután történt,
szombaton délelőtt csörgött a telefon: „Hello Sümegi Gyuszi vagyok, menjünk
repülni!” Kijött Kis Tibi barátunk is, aki már 13 éves kora óta repül, (oktató)
és mondta, hogy ott a nagyobbik domb. Némi segítséggel felhúztam, kifordultam és
nagyon jót repültem azon a néhány méteren. Utána már mindig mentem velük. Itt
van nem messze a domb, a mai napig odajárunk edzeni. Nagyon sokat kint voltunk,
szinte minden nap. Az első hónapokban mindig több helyről szedtük össze a
cuccokat. A tudás meg szép lassan ránk ragadt. Pár hónap múlva már tudtam venni
egy Nova Axont, meg egy Pepi-hevedert.

Olyan fél éve repültem, amikor itt Szekszárd mellett egy délutáni csörlésnél
kétszáz méteren letépett a termik a kötélről. Akkoriban még csak a sztorizások
alapján tudtam, hogy hogyan kell termikelni, de ott kitekertem kétezer méterre
egy szál rövidnadrágban. Még fényképeket is tudtam csinálni. A többiek nem
hitték el, hogy ott vagyok fönt. Egyszercsak vége lett, és mivel 4-5 km-re
elsodort a szél, elkezdtem visszautazni. Nagyon brutális érzés volt
rövidnadrágban kétezer méteren, szanaszét fagyva repülni. Lila meg fehér volt
mindenem a hidegtől. Ahogy mentem vissza és süllyedtem bele az egyre melegebb
levegőbe, a mai napig nem tudom elmondani, hogy mekkora élmény volt! Ha
kivisznek a reptérre és két hónapig húzogattatják velem az ernyőt, akkor most
lehet, hogy nem siklóernyőzök, velem gyorsabban történtek meg a dolgok. Van
olyan siklóernyős aki 2-3 éve repül és még nem volt 600 méter fölött.

Mike: Hol repültök?

Tika: Itt Szekszárd környékén nagyon jókat repülünk, de 80-100 méteresek a
legmagasabb hegyek. Villány 75-80 km, Pécs szintén. Oda is gyakran megyünk. Volt
régebben egy csörlőnk, de csak négyen-öten voltunk rá, s így két ember sosem
tudott repülni. El is ajándékoztuk. Kalocsára járunk csörlőzni Bálinthoz meg
Pitykéhez. A nagy csavargás meg Szlovénia, Ausztria és Horvátország. Pécstől 350
km Tribalj.

Mike: Távlati terveid a repülésben?

Tika: Ugyanaz mint eddig: minél többet lógjon a lábam. Barátaim Kis Tibi meg
Sümegi Gyuszi repült most itt egy 100 km feletti távot, azért azt szeretném
megdönteni, de csak akkor ha egy nap éppen ahhoz lesz kedvem.

Mike: Emlékezetes repülés?

Tika: Horvátországban, Makarskán 1600 méteres a hegy, 1400 körül van a
starthely, és meg valami tuti jó kis termikben föltekertem 3000 méter fölé, és
kiutaztam a tenger fölé. Hatalmas nagy élmény volt! A város fölött 3000-en még
lehetett nullázgatni!

Mike: Ennyi repüléssel a hátad mögött, hogy állsz az oktatással?

Tika: Oktatóktól tudom, hogy a tanuló nem mindig csinálja azt amire kérik.
Szívesen megmutatom bárkinek, hogy mit kell csinálni, de ennyi. Viszont a
terjesztésben és a reklámozásban részt veszek, mert azt gondolom, hogy ez egy
olyan életforma és életérzés, amit mindenkinek meg kéne mutatni. Azt gondolom,
hogy a siklóernyőzés az egyetlen sport, ami igaz szabadságot ad, mert ott
repülsz, ahol a madár. Főleg akkor, ha egyszer, csak egyszer az életedben
tekersz együtt egy sassal. Két és fél-három méteres szárny fesztáv, a
szárnytollak végei felcsavarva, ott repül veled egy körön tőled öt méterre, és
néha szigorú tekintettel rádnéz. Ha egy picit próbálsz rászűkíteni mert látod,
hogy jobban emelkedik, akkor apró mozdulatokkal eltágít onnan. Nagyon brutális
látvány. Vagy lenézni a felhők aljáról. A felhő alól körbenézni egy jó kis
felhős-termikes időben, azt nem adja vissza semmi, ott kell lenni és át kell
élni. Az a brutális erő amire a természet képes, amikor megmutatja, hogy mi
rejtőzik benne. Ha tiszteled jó hozzád, de ha letegezed akkor meg is tud
szívatni. Ezért nincs párja szerintem a repülésnek. Amikor megfékezed kicsit az
ernyőt, nem süvítenek a zsinórok, csönd lesz, kicsit előre dőlsz, nem látod a
hevedert sem, olyan mintha csak magad repülnél, ez valami nagyon jó dolog. Vagy
egy erősebb esti gyogyiban, elképesztő élmény az, amikor két méter magasan félig
fékezve az ernyőt beszélgetsz valakivel, majd feltolod a féket, előredőlsz,
felgyorsulva mész egy kört, majd visszaállsz ugyanoda. Én azt gondolom, hogy
idővel eltűnik az ernyő a fejed fölül. Engem mindig arra tanítottak, hogy ne
nézzem az ernyőt. Ha sokat repülsz ak