Repülj szabadon (siklóernyővel)!

Nehéz a szabad repülés érzését azok számára érzékeltetni, akik még nem tapasztalták, milyen az: kabin, motor és kormány nélkül szállni, meg nem fosztva a valóságos szárnyalás élményétől. A siklóernyős repülés közvetlen kapcsolatot teremt a levegő erőivel. Az égbolt anyaga tapintható erővé válik, ahogyan a levegőben lebegsz. Arcodon érzed ernyőd sebességét, a csendes támolygástól a süvítő suhanásig.

A repülés siklóernyővel annyira közel hozza repülésről szőtt álmaidat, hogy megfűszerezi ezt az élményt saját ügyességed tudatával, azzal, hogy képes vagy önerőből a levegőben maradni. Még egy egyszerű lesiklás is álmaid megvalósulását jelentheti, pedig ez még csak kezdeti szimbóluma az igazi repülésnek. Álmaid pedig színesek, a Szél és a Nap isteni erejét érzed, ahogy a beülőben lógsz karabinerekkel a kupola alá csatolva, és bár néha még félsz a lepottyanástól, a mindennapok sokkalta pofára-ejtőbb világából ebbe a színes csodavilágba menekülsz.

Hol is kezdődik ez a világ? Már a siklóernyős felszerelésed összerakásának rítusánál. Sokadszor ellenőrzöd felszerelésedet, kiteríted a kupolát, szétbogozod a zsinórzatot, beöltözöl, becsatolsz, felcsatolod a sisakot, bekapcsolod műszereidet és rápillantasz a szélzsákra, ez mind az igazi repülés ceremóniájának kezdete. Megszokott lépései egyszerre biztosítják a megelőzést, de egyben izgalmakkal csiklandoznak és mégis csillapítanak. Mind-mind részei valami nagy egésznek, ami, mint valami vallási rítus egy fontos eseménnyé, a madárrá válás folyamatává állnak össze. S mire átalakulsz, számodra is megvalósul az égben vitorlázás lehetősége.

Összehúzom az ernyőt a zsinóroknál fogva és a startra cipelem. Mindez még izzasztó és kényelmetlen, mert még egy darabkája vagyok a földhöz nőtt világnak, én a túlöltözött, a terepen botladozó alak. A starthely peremén lerakom a nagy rózsához hasonlító ernyőt, széthúzom a felhúzás előtti állapotra és kifeszítem a zsinórokat. Még egy utolsó ellenőrzés, be vagyok-e csatolva, majd egy gyors körbepillantás, honnan is fúj a szél. Kiszáradt a szám, érzékeim leszűkülnek a start néhány kritikus mozzanatára. Minden kis széllökést érzékelni szeretnék a falevelek mozgásából. Megpróbálom tapintani a hőmérsékletváltozást is, a befújások ciklikusságát számolom, ráhangolódok a meleg levegőbuborékok szabálytalan lüktetésére. Meg kell találnom az optimális pillanatot a föld biztonságos elhagyására, beszámítva a meghatározhatatlan és láthatatlan emelőzónákat, amelyek hátán majd az égig emelkedek.

A zsinórzat finom megrántásával a szélbe emelem színes kupolámat, ami hirtelen merev szárnyformát ölt. Lassan a zsinórokkal felállított szárnnyal kezdünk eggyé olvadni. Érzem beülőm ülőlapján – fenekemen – és a zsinórokat markoló kezemen az összes kis lökdösést, minden szélirány-változást, ahogyan a természet erői megpróbálják kivenni ujjaim közül a zsinórokat egyesítő hevedereket. Együtt mozogva a kupola ingásával előre dőlve, pár elegáns laza lépéssel lefutok a lejtőn, lépteim egyre könnyedebbek, mindegyik lépés közelebb visz ahhoz, hogy a lég teremtményévé váljak.

És akkor repülök!

Elfelejtkezem a fölöttem szétterülő szárnyról, gépiesen becsúsztatom magam a beülőbe, de erről már mit sem tudok, mert folyamatosan az emelkedést jelző variométer nyafogását figyelem. Eközben másik énem a távolodó Föld hatásait figyeli. Érzem a légkör hullámzásait az emeléseket és a merüléseket, az örvényeket és a buborékokat. Az égbolt valójában telis tele van mozgással, nyugodt kék ruhája csak álca a földi szemlélő előtt. Lentről sosem fogod megismerni azt a bársonyos lágyságot, ahogyan a felmelegített mező lebegve tart, és azt az erőszakos rugdosást sem, amit egy felforrósodott sziklafal, vagy egy magas hegyoldal képes produkálni.

A levegőóceán a nyugodt végtelen béke látszatát kelti, pedig gyors változása könnyen sodorhatja bajba a tapasztalatlan, könnyű szárnyú Ikaroszt. De mi mégis vállaljuk, hogy elcsípjük a mozgó égbolt hintóit, mert lopni akarunk a szálló nyugalom sirály-óráiból. S ha ezt akarjuk,  akkor meg kell tanuljuk buktatóit is.

Most épp magasan, egy havas lejtő felett lebegek az olajosan sima lágy esti szellő hátán. Táncolok az égben, belekóstolok az alkonyi lég ízébe, a kerengő sasok kedvenc csemegéjébe. Versenyzek az alattam kúszó felhőpamacsokkal, miközben lassan-lassan lefoszlik rólam a földi élet minden köteléke. Lassan elveszítik jelentőségüket a földi mágia kellékei, a műszerek, a térkép, vagy a repülés repülni nem tudó emberek által alkotott szabályai. Behunyom a szemem, érzem szemhéjamon a madarakat simító légecsetvonásokat. Kinyitom újra, itt vagyok fenn, részeként a kristálytiszta égnek, annak a dimenziónak, amelynek egy szeletét ismét elcsenhettem.

És mint annyiszor, ellophatom még újra és újra.