KirályNők

avagy tudósítás – miről is? merthogy van, aki szerint ez
nem női nemzeti bajnokság; van, aki szerint az, de nem a 2., hanem az első. Mi –
a rendezők, a zsűri és a résztvevő hölgyek túlnyomó többsége – tudjuk, hogy 2.,
hogy Női, hogy Siklóernyős, hogy Nemzeti, és hogy Bajnokság. Nekünk tehát:

TUDÓSÍTÁS A 3+1 NAPOS, 2. NŐI NEMZETI SIKLÓERNYŐS BAJNOKSÁGRÓL

Idén a Felvidék látott vendégül bennünket és a veteránokat
Szent István ünnepének hosszú hétvégéjén. S bizony több lány, aki már megjárta
Európát Bassanótól Monacóig, most leesett állal nézte, Pesttől mindössze kétszáz
kilométerre, az Alacsony-Tátra csodálatos szépségét. Már az odaút, végig a Garam
völgyén, megér egy ilyen túrát, keresztül a magyar történelmen. Pedig az még
csak a kezdet, ha Pamír gyámkodik fölöttünk; Pamír, minden hegyek, kocsmák és
természetvédelmi hatóságok avatott ismerője!

Történelmünk régi helyszínein át, történelmi falak közé
érkezik meg a nevezett 15-ből 14 versenyző; jobbára a tavalyi mezőny, augusztus
17-én, pénteken késő este. E falak látszólag csak a podbrezovai vasgyár szakadt,
szocreál panel-kollégiumát rejtik, de a siklórepülés kezdetei óta adnak otthont
az itt versenyző embermadaraknak; megilleti hát őket a dicséret. S ha tavaly a
Nomád panzió svédasztalát menesztettem mennybe; most a változatosság kedvéért a lopeji kollégium menzájával teszem ugyanezt, mert (persze, csak a maga nemében)
volt olyan jó, mint panzió-elődje (mármint a hozzám hasonló, knédli- és
szószkedvelő, látenstót magyaroknak). Ennyit a dicséretekről, csak még a hetek
óta első, pihentető alvást hadd említsem, abban a harapható hegyi levegőben.

Katt a képre!

Első nap

18-án, szombaton reggel aztán elkezdődik – az „Ismerd meg a
Felvidéket!” című túraprogram. A meteor folyamatosan romló időt jelzett már
eddig is; amiből mindössze a földig lógó reggeli pára realizálódik. Reggeli,
megnyitó, eligazítás. Utóbbi egybekötve Pamír keresetlen értékelésével arról,
hogy miért nem második és nem nemzeti ez a női. Aztán elindulunk azért: irány a
Kral’ova Hol’a. Cifra konvoj: elöl Guriga megy Tasiék kisbuszával és a repülőket
szállító utánfutóval; utána Ferenci Miki piros kombija húzza a földön a hasát;
Bringye Viki félterepjáróját most Kerekes Dávid vezeti, mert a zsűrielnök, a
változatosság kedvéért, komoly kis chopperével cikázik köztünk; a sort Guriga
Ignise zárja, Tóth Zsuzsival a volánnál. Így érkezünk a Király leszállójába,
hogy megtudjuk: hiába jöttünk. A kétezer méteres hegy csúcsa felhőbe burkolózik;
Őfelsége ma nem kíván fogadni bennünket. A lányok még gyorsan „megtekintik a
leszálló körülötti bokrokat” – mely túrán, mint később kiderül, Bakos Era
mindkét telefonja ott marad valahol a fűben.

Fordulunk; irány a Pleše – én mindjárt rosszat sejtek. A
Plešéről ugyanis az a tapasztalatom, hogy ott csak hátas vagy oldalas szélirány
létezik (Vének az esőben; Madártoll, 154. szám; 2005. október). És íme.
Megmásszuk a hegyet a kocsikkal (a veteránok már ott várnak bennünket);
kipakolunk, a rendezőség kiír egy tizenhét kilométeres biztonsági távot (Lopej,
kollégium); megbámuljuk föntről Podkonicét, majd szépen összepakolunk, és
hegyen-völgyön át célbavesszük aznapi harmadik helyszínünket: Donovalyt.

Gyönyörű hegyi túra következik; amit csak egy –
feltehetőleg halálos – motorbaleset látványa ront le az egyik kanyarban. Mentők,
rendőrök tesznek-vesznek; az úton egy rommá tört motor, letakart ember, mellette
térdel valaki; odébb a többi motoros, rémülten, szótlanul. „Természetesen”
magyarok. Tovább kapaszkodunk, hamarosan elérjük a hágó tetején az üdülőfalut.
Mérsékelt turistaforgalom; a felvonók állnak; a szél már itt is tombol, távolabb
észvesztő felhőkép. És szemérmetlen drágaság a büfékben. Ennyit mára a
kandúrozásból, ahogy a vicc mondja: visszamegyünk Lopejbe, hátha Pamír hegyéről
még le lehet csúszni. De már vastag, fekete felhő hízik utánunk, mint egy ósdi
rémfilmben; s mire a kollégiumhoz érünk, „rendesen” esik az eső.

Második nap

… de előbb még egy kicsi az estéből, Pamír Garam-parti
faházában, ahol a veteránok ünnepelnek, valódi hazai, kerítésszaggató
szilvapálinkával és olyan babgulyással, hogy megáll benne a kanál. Gurigával,
igazi sportemberként, nem mélyedünk (olyan nagyon) bele ezen felsőfokú
élvezetekbe; úgyhogy viszonylag korán, és teljes mértékben a saját lábunkon
bírunk visszaérkezni a szállásra.

Valami azt súgja, hogy meg fog javulni az idő, és majdnem
jól súgja. Vasárnap reggel ugyan 5-6 okta vékony felhő terpeszkedik a vidék
fölött, de süt a nap, és a szél a Kral’ovára fúj! Hajrá! Zsűritagként ma sofőr
vagyok az Ignisen; Kisbercivel és Polyák Gyulával, valamint a két
elválaszthatatlan barátnővel: Lédeczy Gyöngyvérrel és (immár Varga)-Tölgyessy
Orsival igyekszünk a veszettül tépő kisbusz mögött maradni. Fél óra sem kell, és
már ott is állunk a Király leszállójában.

Beteljesülőben egy plátói szerelem. Háromszor láttam eddig
mindössze ezt a hegyet, és most mindjárt fönt leszek a csúcsán! A Király 1940
méter magas, vagy 1200 méter a szintkülönbség a leszállótól; de itt olyan a
lépték, hogy a gyakorlatlan, mindössze nagyobbacska dombokhoz szokott
kis-magyarországi szem nem érzékeli a méreteket. S már megyünk is fölfelé, át a
kis hegyi falun, šumiac-on. Ernyővel a hátunkon egy napig mászhatnánk; de
Pamírnak hála, a helyi természetvédelem engedélyével használhatjuk a csúcson
levő tévéátjátszóhoz vezető, minden időben szilárd utat. És amikor a bő félóra
tereprali után kimászok az autóból, elakad a lélegzetem.

Innen már érzem a magasságot, a mélységet és a távolságot.
És egyszerre megértem, hogy őseink miért nevezték el Királyhegynek ezt a
csúcsot. Tenyeremen a világ: dél felé a Garam völgye, ahonnét jöttünk; nyugatra
az Alacsony-Tátra összeérő gerincei egészen Breznóig; keletre a hágó; és
északon, a széles, mély medence túloldalán, kéken, fenségesen: a Magas-Tátra.

És a fokozhatatlan fokozása: a szinte körben startolható,
tiszta, hatalmas hegytető a Király csúcsa körül.

Nem tudom, sajnáljam-e hogy ide csak ritkán jöhet az ember,
vagy örüljek neki.

De most itt vagyunk, hála Istennek. Pamír rövid, szakszerű
eligazítást tart a tudnivalókról és a betartandókról, aztán feladatkitűzés:
Lopej, mint tegnap, csak a másik irányból; egyéni időmérés; a kezdőkre való
tekintettel három kilométeres távminimum és egy kilométeres célcilinder. A táv
elvileg oldalszeles, de ez az oldalszél végig a gerincekre fúj. Nyugis
GPS-nyomkodás, teregetés követi az ablaknyitást is, hiszen alig van szél, termik
meg pláne nincs. Az ég egyelőre tisztul, de szélirányból újabb vékony
altokumulusz-réteg közeledik, míg messze délen hatalmas tornyok nőnek ki a
Cserhát fölött. Az idő szép – de nem jó. Tóth Zsuzsi nem is taktikázik sokat:
beleugrik az első termikgyanús befújásba, és már teker is a torony mellett. Most
megbosszulja magát a kényelmesség: mire a többiek észbe kapnak, elfogy a kevés
„anyag”, és páran máris messze lent, a falu felett vitorláznak a leszálló felé.
A szerencsésebbje, így például Szerencsés Bea és Gyöngyvér a hegyoldalra száll
le, a pár évvel ezelőtti tornádó irtotta sávban.

Zsuzsi elmegy, a többiek várják a jó szerencsét. Így telik
el egy óra. Zsuzsi visszajön; fönt az égben köröz fölöttünk.  Néha leordít
valamit, de nem értjük. „Mit csinál ez?” Darabig vár, aztán megint elmegy a
gerinc fölött. Végre mozdul az idő; a hatalmas starthelyről innen is, onnan is
felrebbennek a lányok, Dáviddal és Kisbercivel alig győzzük kiabálni a neveket
meg a startidőket. De nemigen emelkednek, úgyhogy Kisbercit még földobjuk a
levegőbe, aztán elindulunk lefelé a kocsikkal, hogy zárás előtt még egyszer
startolhassanak a versenyzők. Lefelé menet fél szemem mindig az égen van, és a
hegyoldalból úgy látom: Kisberci tartja magát. Próbálom rádión buzdítani, de nem
válaszol, csak recseg néha. Mikor leérek, még a levegőben van, de már igen
alacsonyan; mire összeszedjük a versenyzőket, ő is csatlakozhat a
felszállításhoz. 400 métert sikerült nyernie, aztán egyszerre elfogyott alóla
minden.

Fölmegyünk: punnyadás. Gurigának hála, most én is
repülhetek; de első startom szép hegyemről csak lesiklás lesz, úgy elromlott az
idő. Talán estére lesz egy kis gyogyi? Mindegy, nem sokat várok, belelépek az
első lengedezésbe, és várom a magasság csodáját. De nagy meglepetésemre, nem
érzem a magasságot. Megnyílik ugyan alattam a Király hegylábai közti szurdokok
mélye, de maguk a lábak olyan lankásak, hogy állandóan attól félek: elérem a
lábammal az égbe nyúló fenyők csúcsát. Csak lassan hagyom el a hegytetőt, és
álomszerű repüléssel lengedezek át a falu fölött, immár tényleg vagy nyolcszáz
méteren. Itt is, ott is szárnyak villannak a szemembe, ahogy nagy magasságomat
kihasználva, bejárom a hegy előterét. A levegő meg se rezzen; jól áttekinthetem
a lent összevissza mászkáló villanydrótokat, mielőtt leereszkednék közöttük. A
leszálló előtti árok huzata aztán jól megtréfál: vagy száz méterre a többiektől
teszem le a lábamat az út melletti rétre.

Mire fölmegyünk, egy kicsivel erősebb a szél. Guriga megint
vállalja, hogy leviszi a kocsit, így némi reménnyel szállok föl újra. És
csakugyan: ezúttal vagy tíz percig nyalom a kopasz hegyoldalt, mire meggyőzöm
magam, hogy azok a lenti fenyőfák már nagyon lapos szögben látszanak… Így hát
újra a leszálló a sorsom; és ezzel el is búcsúzom egy időre a Királyhegytől.
Fájó szívvel…

Katt a képre!

Szappanopera

Zsuzsi 14,7 km-t repült; Hovanyecz Szilvi 8,7-et; Urbányi
Ancsa hatot. A 14 jelenlévő versenyzőből 11-en repültek túl a távminimumon,
legtöbbjük alig párszáz méterrel. Még nem tudhatjuk, hogy ez lesz a végeredmény
is...  Zsuzsi azért jött vissza, hogy megnézze: mi a fenéért nem mennek utána a
többiek. Ezzel vége is a napnak, legalábbis ezt hisszük estig, amíg az értékelés
el nem kezdődik. Akkor aztán kézen-közön kiderül, hogy valakinek nem tetszik, ha
az egyik versenyző – konkrétan Zsuzsi – segít a versenyigazgatónak – konkrétan
Gurigának – a GPS-ek letöltésében. Persze valójában más (lehet) itt a baj, de
pro forma ebből kerekedik egy – igen csúnya – veszekedés. Mintha egy komoly
pénzdíjjal járó világversenyen lennénk, ahol két pontra áll egyik a másiktól… A
helyzet nem nélkülözi a tévésorozatok fordulatait; például, amikor a jelenlevő
versenyzőnők hathetede éjfél körül bevonul az értékelőterembe, és egyhangúlag
kijelenti: semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy Zsuzsi segítsen az értékelés
technikai lebonyolításában. Innentől a zsűrinek lenne dolga; mármint ha óvna is
valaki, nemcsak sutyorogna… De mostmár aludjunk, már aki tud.

Harmadik nap

Augusztus 20., Szent István napja. Az éjféli vita
utórengései még a reggelinél is mozgatják a teásbögréket. Jószerivel csak a
Pleše tetején csitulnak el. Közben komoly titkos tárgyalás folyik a
versenybíróság, a zsűri és a rendezők bevonásával arról, ki melyik különdíjat
kapja (l. a táblázatot). Tóth Zsuzsi életnagyságú vasorrú bábáját nagy
titkolózás közepette szállítjuk a tetthelyre; aztán ismét a repüléssel próbálunk
foglalkozni.

Nagy kár, hogy az időjárás nem hajlandó nekünk segíteni
ebben. Megint ott ülünk a Pleše tetején, hol beborul, hol kiderül; néha még
pityereg is; néha meg elviszi egy-egy kósza termik az ernyőket. A távolban
opálos levegő remeg, még messzebb fenyegető,  fekete zivatarfelhők figyelnek
némán. Ma Ákos Zsuzsi a legaktívabb; hiszen egy jó nappal még behozhatná a
druszáját. Együtt is startolnak el, hogy nívó alatt száz méterrel, vagy húsz
percig küzdjenek az idővel és egymással. Közben a hegytetőn kicsit javul a
helyzet, amit a tiszteletbeli Bozenává kinevezett Traub Józsi ki is használ,
maga után bolondítva a lányokat. Kitekernek vagy száz méterre, aztán szépen
elsüllyednek unisono. Mire Guriga fölhozza őket, újra javul egy kicsit a
helyzet, mi több: ablakzárás előtt mindenki el tud startolni, és majd’ húsz
percet lejtőzünk, a podkonicei réteken ezúttal a szemünket legeltetve.

De ez már csak afféle csakazértis-girhelés. Nem is olyan
rossz teljesítményű szárnyammal minden ingán sülylyedek pár métert; miközben
hitetlenkedve csodálom a kis Cziffra Juditot, aki valami öreg, egyes ernyő
alatt, egy bárókisasszony vakmerő eleganciájával sétálgat a fák tetején, és
utolsónak sülylyed ki a lejtőből.

És ezzel vége. Már fekete ég alatt érünk vissza Lopejbe, és
mire a sok nevetéssel tarkított értékelés és díjkiosztó véget ér, olyan
ítéletidő szakad ránk, amilyet talán még nem is láttam. Két órán keresztül az
épületből sem tudunk kilépni, nemhogy hazainduljunk. Az épületet rázó
mennydörgésben kissé unatkozó lányok azonban még most is tudnak újat kitalálni.
Mégpedig, hogy az „elmaradt” repülések miatt nekik legalább egy pótnap „jár”, és
„követelik”, hogy azt mielőbb meg is kapják (l. a következő cikkeket…)! Az eső
szakad, mi meg fáradtan ígérgetünk, és hallgatjuk a királynők csacsogását.

Igazi női verseny volt. Olyan, mint a tavalyi. Olyan,
amiért érdemes – férfinak lenni…