Nova, bossanova… XC Ceará 2006

Prológus

Hónapok óta készültem. Éreztem,
teremteni kell. Valami csodálatosat, jót. A napjaimból, a készülődés csillogó
köveivel kirakott út vitt a fénylő ceara-i felhő piramisok felé. Aztán az
Égiek másképp döntöttek.

Itthon maradtam. A emlékezés sorai közt bolyongva a
jövőt próbáltam megidézni. Ezekben a percekben értesültem arról , hogy három
brazil pilóta új világcsúcsot repült. Nem irigységet vagy szomorúságot
éreztem, hanem igazi bizonyosságot. Kétségek nélkül , kézzelfoghatóan éreztem
, hogy részese vagyok ennek a sikernek.
Tisztelettel ajánlom ezt az írást
nekik, és mindazoknak akik újra és újra a biztos leszálló helyett, a
bizonytalan távolit válasszák….

 

 

 

Nova, bossanova…XC
Ceará 2006

 

Olyan volt az egész mint egy színes
villanás. Nem több. Mint amikor valami elsuhan az ablak előtt és mire észbe
kapunk , hogy mit láttunk már vége is…

A hangok maradtak meg. A zene ,
amelynek ritmusa ott dobolt a fülemben végig, amíg repültem, amíg utaztam, amíg
aludtam. Csak a csendre kaptam fel olykor a fejem, mindig akkor történt valami…A
csend időtlen, néha már én is feloldódtam benne.

A napok ritmusa lágyan ringott, az
óráké hullámzott, a perceké úgy rázott, hogy minden porcikám beleremegett. De az
egészet átszőtte a levegő kékje, melege, és a trópusi felhők illata. Ezek a
felhők sokszor füstből lesznek, néha még nem is látni őket, csak érezni, ahogy
keletkeznek.

A szél dalának ritmusára fodrot
vetnek, összekapaszkodnak, utaznak, peregnek forognak és szórják tékozlón az
illatokat.

Én is ott táncoltam velük…

 

Lassan halad a sor a madridi
repülőtéren. Azon gondolkodom , hogy a szűkre szabott időmbe vajon , hogy fér
bele ha, nem jön meg csomagom, és mondjuk várni kell egy napot?

Nem, ilyen nem lesz! – válaszolom meg
magamnak a plátói kérdést.

A pozitív teremtő gondolkodás -
hatalom. Sajnos a negatív is…

De végül jól utazok. Egyedül ülök egy
kettes ülésben, még alszom is egy keveset . Késő este érkezek meg Salvadorba
ahonnan szinte azonnal indul a gép Fortalezzába. Éppen elérem, jól jön ki a
lépés nem is panaszkodok. Hajnali 3-ra érek ebbe az ötmilliós „városkába.
Szerencsére ismerem a „dörgést” , nem kajálom be az ajánlkozó alkalmi, éjszakás
sofőröket. Állítólag sokan közülük nappal „sebészkednek”.. Volt veséd nincs
veséd, eddig a meséd…

Egy taxiba ülök és kivitetem magam a
buszpályaudvarra. Ma már versenynap van. Igaz , hogy csak valami céltáv a
szponzoroknak, de akkor is valahogy oda kéne érni.

Nemsokára indul a busz! Eddig igazán
jól ment minden. De már nagyon fáradt vagyok. Tegnap reggel indultam és azt a
néhány fertályórát leszámítva, amit a repülőn aludtam, nem sokat pihentem. Pörög
minden körülöttem így én velük….

Már egy hatalmas caju ültetvény
mellett haladunk. Most látom csak rendesen , nappali fényben Brazíliát. Úgy
látszik , hogy itt a szezon. Lépten nyomon hatalmas , nylonból meg lécekből
összeeszkábált sátrak tucatjai hullámzanak az út mentén. Ezek a vándor caju
szedők- gondolom én.

Eszembe jut, hogy négy évvel ezelőtt
jártam itt legutóbb. Pontosan emlékeszem erre a szakaszra. Az országutat itt
hatalmas mangófák övezik, mindkét felén elkerített gyümölcsösök, bódék,
szeméthegyek, a brazíl valóság. Akkor egy bérelt kocsival jöttünk. Teljesen be
voltunk gőzölve. Világcsúcsot akartunk repülni…

Lassan áthangolódok a feladatra. A
küldetésemre, amit persze én saját magamnak találtam ki.

Szóba elegyedek magammal. Kívülről
teljesen normálisnak látszódhatom, mert a bennem dúló vita dacára a szomszéd
ülésből egy ürge vízzel kínál.

-Köszönöm nem kérek- hárítom el
mosolyogva a gesztust.

-Quixadá?!- mondja és kérdi egyszerre
, miközben vélhetően a repülésre utalva ujjával jelentőségteljesen felfelé
bököget.

-Igen , igen - bólogatok neki. Hát
nem sokáig maradtam inkognitóban…

Lekophatna már rólam ez a fazon.
Valószínűleg végletekig folytatná azoknak az ismerőseinek és rokonainak a
sorolását akik már láttak valamikor, valahol siklóernyőst ha nem csuknám be
szemem, mintegy jelezve neki, hogy aludni szeretnék. Valamit olyasmiket mondogat
még, hogy ő bezzeg sohasem merné kipróbálni , meg efféléket…aztán elhalkul
minden. Csökken a fordulatszám , én is lassan leengedek.

Nagy fékezésre riadok fel. Reggel fél
8. Itt vagyok! Egy pillanat alatt felébredek . Az ismerős buszpályaudvar, a
házak és a felhők.

Hát persze! A felhők. Igen. Már most
reggel úgy néznek ki , hogy elképedek.

Ma már feladat van! A többiek
Juatamában vannak, innen kb. 15 km-re a verseny bázisán. Itt lakik az összes
pilóta , ide térünk vissza a repülések után , itt a verseny iroda, minden.
Persze ez Juatama nem egy lüktető metropolisz. Leginkább egy makaróni western
díszletéhez hasonlít. Lakhatnak itt vagy 150 -en… Ráadásul mi még a falun is túl
lakunk egy kis resortban, fent a hegyoldalban. De még medence is van. Úgy ám!

Valahogy oda kell jutnom! Megbeszélem
a sofőrrel, hogy a juatamai elágazásnál ki szeretnék szállni. Bólógat. Na, hála
Istennek! Onnan már csak pár kilométer.

Írok a Sziszinek egy sms-t, hogy
küldjön valami kocsit le elém az elágazásig.

 

Ahogy kiszállok a buszból és elhúz
fullasztó csend támad körülöttem. Itt vagyok a brazíl bozótos kellős közepén az
országút mellet. Az a ruha van rajtam, amelyben Budapestről elindultam.
Kordgatya, dzseki magas szárú cipő. Nem a legtalálóbb viselet ide...Qixaramobim
és Qixada között vagyok a semmitől is jó messze. De ismerős a hely. Bár inkább
csak fölülről láttam, pontosan tudom , hogy itt az útelágazás ami a farmra visz.

A hajnali fényektől és árnyékoktól
titokzatos hegyoldal lassan feloldódik az egyre erősödő napsütésben. Ébred a
bozótos. Ilyenkor a legnagyobb a mozgás. Madárcsapatok rikácsolva osztozkodnak a
reggelin. Ismeretlen állatok zörgésétől hangos a domboldal . A sziklafal
keselyűi vihogva kergetik a világosságot. A mélyebben fekvő zugokban napsugarak
pengve szelik gunnyasztó félhomállyá sötétséget. Hajnal. A Keleti Nap rokona.

Már legalább 4 okta felhőzet van,
abból a jobbik fajtából…Ábrándozni kezdek de aztán rájövök , hogy ma már
versenynap van. Szóval valahogy el kéne jutnom a szállásig mert onnan visznek a
fel a starthelyre.

 

Kapkodva teregetem ki az ernyőmet.
Pedig a sietség nem a mi utunk, legalábbis amikor készülünk. Nyugodt szív ,
elégedett szemlélődés, bátor tervezés és hit kell, amikor a repülésre hangoljuk
a lelkünket. Aki ezt nem tudja csalódni fog, mert az elégedettség a bölcsek
köve, amihez a reményeinket kocogtatva a boldogság madarát csaljuk az utunkba…

 

Szokatlanul gyenge a szél ma
starthelyen. Nem is tart meg a lejtő. A startnál még befújásra is várnom
kellett. Megy a hullámvasút és egyszerre csak azon kapom magam , hogy alig száz
méterre vagyok a leszálló felett.

Na, még ez hiányzott! Visszalavírozok
a sziklák felé amiről azt gondolom , hogy az a kevés szél ami fúj, megtart az
oldalán.

Szerencsém volt! Szinte mindenki
leszállt mellőlem. Szisziék ugyan jó magasan vannak, de megy a fűrészelés előre
- hátra odafent is...

Nem tudom elérni a felhőalapot. Itt
feljebb már a szél is jóval erősebb. Pepo kiabál rám valamit de nem értem. Előre
már nem tudok menni, így elindulok, reménykedve az égiekben és magamban.

Sohasem kérek feltétel nélküli
segítséget, lehetőséget kérek és tudok élni vele akkor jó, ha nem akkor
hibáztam, de a lehetőség megvolt…A repülés megtanít arra , hogy el tudjuk
engedni a vágyainkat.

 

Alig 20kmre vagyok a starthelytől.
Vigasztalanul , gyorsan süllyedek. Ilyen ez, buborék itt ott, csak éppen ott nem
ahol én vagyok. Nem szabad bosszankodnom! Ha ennyi , akkor ennyi. Így döntöttek
az égiek. Ha meg másképp akkor meg küldenek valamit….Így vigasztalgatom magam ,
bár elég keserű ez a méz…. Igazából a korai startban mindig benne van a korai
leszállás esélye is.

Erős hátszélben egy dombot célzok
meg. Lehet vagy 200 m magas, de felénél még éppen odaérek. Eszeveszett rángatás
de semmi használható. Megy a hullámvasút. Legalább negyedórát küszködök mire
sikerül kiemelkednem. Közben többször volt nyújtva a lábam a leszállásra
felkészülve. Jó idegek kellenek ide. Megfogadom , hogy többet nem kerülök ilyen
alacsonyra….

Egy régi hegymászó oktatóm, Fúsz Papa
tanácsa jut szembe. –„Ha nem találsz fogást menjél följebb…” Így tanácsolta….

Így hát emelkedem… Jó tanács ez.
Ahogy feljebb kerülök megesküszöm , hogy ezentúl így csinálom….

Nagy nehezen elérem a felhőalapot.
Itt van már néhány ernyős is. Legalább festünk egymásnak -gondolom én. De már az
első átsiklásnál látszik, hogy azt sem tudják hol vannak. Hát ez kafa! Vak vezet
világtalant!

Na, emígyen repülünk a brazil préri
felett…. Jól nézhetünk ki.

Lassan elmaradnak.

60 km. Már elhagytam Magdalenat, Itt
kezdődik a poros utakkal átszőtt dimbes - dombos leszállók nélküli igazi bozót.
Szerencsére most éppen jó magasan vagyok. Megfogadtam Fúsz Papa tanácsát….

A horizontot kémlelem, néha úgy érzem
teljesen rossz irányba megyek. Hiába GPS az emberi érzékek megpróbálnak
becsapni. Nem hagyom magam, és jó hasznát veszem a helyismeretnek. Sajnos ezt a
vidéket lentről is jól ismerem. Eltöltöttem néhány órát gyaloglással meg a
teherautó várásával…

Remélem, ma nem kerül erre sor. Egy
hosszú siklást követően túlságosan alacsonyra kerültem. Küszködök rendesen. Nem
jó érzés arra gondolni , hogy valaki még csak most fejezi be a reggelijét én meg
már hajtogatok a földön… Ugyan „botladozva” de valahogy mégis megindulok. A
botladozás azt jelenti , hogy nem mindig sikerül kitekernem és néhány száz méter
magasság nyerés után vagy elvesztem a termiket vagy egyszerűen megszűnik. Én az
utóbbira gondolok…

Persze már jó régóta repülök azzal az
érthetetlen érzéssel, hogy - Mi történik itt??-

Másfél órája nem tudtam egy normális
kört csinálni. Ezzel szemben akár el is engedhetném a fékeket mert az esetek
nagy részében vagy olyan lazák ,hogy nemigen érnek semmit vagy rosszul és
rosszkor húzigálom őket. Vidám kis repülés ez. Úgy érzem el kéne gondolkodnom ,
hogy folytassam e ezt a sportot. Mindenesetre ami történik velem ezt sugallja…

 

Szóval gyakran alacsonyan siklok de
viszonylag gyorsan haladok, talaj közelben rángatás, haddelhadd, pár kör aztán
tovább . Teljesen a kék az ég, sehol egy felhő, nehéz a haladás.

Inkább lelkiekben visel meg ez az
örökös leszállók utáni nézelődés. Majdnem másfél órán keresztül tart ez móka .
Ahogy egyszer egy kicsit megint magasabbra kerülök felfedezem a távolban a
várost. Ez megnyugtat mert néha kétségeim voltak a navigációval kapcsolatban.
Egy lépcsőszerű, enyhe ívű plató kezdődik alattam , amit megfúj a szél. Jobb
híján ide helyezkedem, mert elég alacsonyan vagyok -jó szokásom szerint-… Megint
szerencsém van. Egy sodrós és meglehetősen turbulens termikkel sikerül
kitekernem.

Megjelenik egy pamacs, aztán még
kettő. Messze vannak, de jelzésértékűek. Kisvártatva előttem is kipattan néhány.
Égi jel, a szó legszorosabb értelmében…

120 km. Monsenor Tabosa .. Dél felől
kerülöm mert kicsit elsodródtam. Pedig úgy emlékszem ,hogy az északi rész, a
hágó előtt mindig jobban működött. De hát ez van.

Már nem vagyok olyan magasan és
bizony a hágó hegyei már felettem, de még előttem vannak.

Teljesen egyedül vagyok. Nem mintha
bánnám, de azért „festhetne valaki” , hogy pihenjenek az idegeim.

Ez egy elég kritikus szakasz
.Kulcspontja lehet a hosszú repülésnek, mert aki itt átjut aztán eléri a
síkságot majdnem biztos , hogy 200 km felett repül. Veszélyes is. Forró, magas
barátságtalan sziklák, mindenütt. A szél pedig egyre erősebb.

Alacsonyan vagyok megint, szétfújt ,
turbulens, éppen elváló termikekkel harcolok meg minden méterért. Egyszerűbb
volna leszállni. Valami mégsem engedi , hogy feladjam. Reményt adó , egészkörös
2m/s os termik szilárdítja meg bennem a kétkedő elhatározást. Szépen emelkedem,
de aztán egyszer csak vége. Még próbálkozom, de úgy tűnik hiába.

Egy lapra tettem fel minden, és ez
hiba volt. Kockázat és kísérlet, nem rokonok…

Az erős szél kisodor az emelésből.
Töredezett vacak és túl alacsonyan vagyok hozzá, hogy előre tágítani tudjam. Már
túlságosan a besodródtam a hágó felé. Vagy most leszállok vagy hátszélbe
fordulva megpróbálom azt a néhány lefutó sziklás gerincet meglejtőzni ami a szél
útjába áll, aztán meglátom .Döntenem kell. Az órámra nézek. Alig múlt dél és már
130 km-nél járok. Meg kell próbálnom, mert ez nap még bármit tartogathat.

 

Hát ebben nem tévedtem…

A lefutó éleken próbálok lejtőzni, de
nagyon oldalas a szél . Dobál rettenetesen és ráébredek, hogy előre már nem
tudok menni, viszont magasságom sincs , hogy megpróbáljak átrepülni a túloldalra
. Szép kis kelepce. Cinikusan mosolygok saját magamon. Hirtelen egy alulról jövő
nagy rúgás törli le a mosolyt az arcomról. De itt van ! Nagyon szűk, de megvan!
Egész körön!

Nagyon sodródok de folyamatosan
emelkedem. Éppen mosolyogni kezdenék amikor alábbhagy az emelés. Pár másodperc
kétségbeesett próbálkozás után ott kell hagynom mert nagyon elkezdek süllyedni.

Egyetlen út maradt .

Gyorsan és alacsonyan siklok át az
erős hátszélben a hágó felett. Nincs más választásom. Több mint hetvennel
suhanok, vészjóslóan közel a sziklákhoz . Lélekben felkészülök a következő
percekre. Ilyenkor a bátorság csak a képzelet hiánya. Lenyúlok a mentőernyő
fogantyújához is . Nagy levegőt veszek és aztán lélegzetvisszafojtva,
hangtalanul repülök a láthatatlan és váratlan ellenség felé. Csak a szél
süvítését hallom. A varión a kikapcsolom hangot mert mínusz hattal süllyedek és
nem hiányzik a visítása…

Feszesre húzom a fékeket . Készen
állok. Előttem van valami amin keresztül kell mennem , nincs visszaút. Én
választottam…A döntésekre gondolok, amikor az életünkben választanunk kell,
ilyenkor új lehetőséget kapunk , hogy a saját utunkat járjuk….Visnura, az ősi
gyámolító istenségre gondolok, szükség lehet rá…

A szabadság , saját korlátainknak a
tudomásulvétele nem az írott és az íratlan szabályok áthágása. Így morfondírozok
magamban amikor….

Az első pofon akkora volt , hogy csak
másodpercekkel később ocsúdtam fel belőle. A mínusz hatból plusz hat lett és az
ernyő egy pillanat alatt keresztbe fordult a fejem felett. Aztán mínusz hat
megint egy svédcsavarral. Hiába fogom a fékeket az ernyő önálló életre kel.
Tamaskó Gabi aki kb. egy kilométerre a hágó biztonságos oldalán jön utánam jól
látja a manővereket. Később elmondta , hogy lélekben elbúcsúzott a szegény
ismeretlen fehér ernyőstől…

Erről persze én semmit sem tudok.
Akkora rántásokat kell korrigálnom , hogy majdnem kiesek a beülőből. Elképedve
konstatálom, hogy az ernyő meg én már nem vagyunk egy rendszer… Néha úgy elém
kerül , hogy kilátok a kilépőél felett. Feszes izmokkal küzdök a megfoghatatlan
ellenséggel és a Newtoni zsákkal… Néha mintha elég közel kerülne a stablap is …

Ritmusra huzigálom a fékeket.

Nova bossanova.

Már a zenét is hallom .Sajnos ebben
finom brasíl ritmusban karakteresen megjelennek a rap, a haus és hard techno
elemei is…. Vélhetően közvetlen életveszélyben vagyok de nem félek. Nem is érzek
belőle semmit. Minden erőmmel összpontosítok, hogy jókor a jó féket húzzam. A
zene pedig szól. Én hallom.

Nem tudom mennyit estem, de legalább
kétszer laza zsinórokkal elzúgok a kupola mellett.

Hát ez az. A híres hírhedt rotor.
Hányszor elmondtam a tanfolyamokon, hogy csak oda ne….Próbálom úgy figyelni az
eseményeket, hogy ha túlélem akkor el tudjam majd mondani amit átélek . Kívül és
belül De fogom az ernyőt keményen és arra az iskolára gondolok amit hosszú évek
alatt jártam ki a világ legvadabb repülőterületein , Owens Valley -től Castejon
de Sos- ig…

Akkor pedig , hogy a f….ba kerülök
ide ?? Ezt a kérdést teszem fel magamnak, de mielőtt megválaszolnám ráébredek ,
hogy ha még öt másodpercig tart a vitustánc akkor mentőernyőt kell nyitnom…

Aztán lassan mégis kisimul az éter. A
horizont is a megfelelő helyre kerül, az ernyő is. A félig csukott és
harmonikázó kupola látványát háttérben a sárga kiégett földdel felváltja a
nyitott ernyő és a felette feszülő barátságos kék ég…A gravitáció is
egyenletessé válik.

A gyerekeim szeretete úgy vigyáz rám
mint egy nagy fehér szellem. Megpróbálok kevéssé visszaélni vele…

Hú! Meleg ez a brazíl klíma….Már
százméterre sem vagyok a földtől amikor megcsípek egy termiket. 4m/s -al
egyhuzamban emelkedek a felhőalapig több mint kétezer-ötszáz métert. Lágyan ,
szinte becézően ringat egyre feljebb .Ez egy másik, „jazz-os” bossanova. Sima
mint egy velencei tükör. Amit átéltem azután aligha tojok be egy kis termikus
turbulenciától…

145 km. Elérem a „Crusetát”..
Felhőalapon vagyok és átlag 60-al siklok. Nem rosszak a kilátások…Megdolgoztam
érte. Senkit nem látok már a környéken. Sziszit és Pepót próbálom keresni a
rádión, de nem válaszolnak. Jó lenne velük megosztani az „élményeket”…


Egyre több a felhő , szépen
alakulnak.

Itt vagyok megint. Egyedül a végetlen
brazíl síkság felett. Csak a felhők és néha a madarak. Elkalandoznak a
gondolataim. A körökön gondolkodom amit az életünkben bejárunk. Sok minden
történt velem az elmúlt évek alatt. Jó is, meg rossz is .Jin és Jang . Valamit
elvesztettem , valamit találtam. Igen, a kedvesemre gondolok . Jó érzés , és jó
ez a med5tatív tevékenység a felhőalapon. Itt van a helye…

Csukott szemmel szívom magamba a
felhők illatát. Nemrég még az iskola előtt álltam , a gyerekeim kezét fogva
vártam a zöldet. Furcsa átalakulás ez. Egy családapa vagyok, ott lent. És itt
fent??

Még nem találtam meg a választ, azért
keresem ennyit…

Ahogy néha „ kinézek” a fejemből
elképedve látom, hogy egész felhő hadsereg állt össze előttem. Az árnyékukat
próbálom felmérni a földön mert előre nézve bizony jó darabot kitakarnak a
látóteremből. A távolban, dél felé látok néhány széteső zivatart. Ez azért
óvatosságra int.

Nagyra növő, izmos, középmagas
gomolyok alatt repülök.

„Cumulus mediocris”- a horizontális
és vertikális kiterjedése nagyjából megegyezik- egészíti ki bennem az oktató…

Szóval ahogy kinéznek úgy is emelnek.
Határozottan tartok a felhősor széle felé mert bizony olykor 7m/s fölé is
felkiabálja magát a varióm. Szinte összeérnek a felhők. Az árnyékuknak a földön
nem is látom a végét. Biztató.

Körözés nélkül lavírozok a felhők
közepe és széle között . Néha befelhőzök , közben figyelem az irányt de igazából
pont az utamba rendeződnek. Csak megszokásból néha rápillantok a GPS re. 270
fok, ground speed 57 km/h. Ennyi elég.

„Keep west! -Tarts nyugatnak!”

Ennek a Jack London novellának a címe
jut eszembe. Egyébként, egy régi hajózási utasítás a Horn fok megkerüléséhez..

Hát én most betartom a régi
parancsot. Nyugatnak tartok elég rendesen. Olyannyira, hogy a következő másfél
órában egyetlen kör nélkül 65 km -t teszek meg egyhuzamban.

220 km. Már a poros Poranga-i
repülőteret hagyom el.

Emlékek ébrednek bennem .Előre
megyek, de az időben visszafelé . Most egyedül vagyok , mint annyiszor már az
életemben. Becsukom a szemem és hagyom , hogy elragadjanak a múlt képei.
Lélekben otthagyom a beülőt és messze szállok. Látom , hogy egy ernyős repül a
végtelen bozót felett, a felhők alatt. Magányosan járja az útját. Ez az nap, ez
az óra amikor nem tartozik többé már a földhöz…Több mint repülés ez, szimbólum.
Az igazi helyén van .Egy csepp a Kozmosz időtlen és végtelen tengerében. Eggyé
válik a levegővel, a Nappal ,az Univerzummal …

Amikor a csillagokat emlegetjük vajon
kinek jut eszébe a Napra gondolni?

A csillagokat távoli, fényes kis
gömböcskének gondoljuk a sötét nyári égbolton és romantikán túl bizony nem sok
gondolatot ébresztenek a legtöbb emberben.

De a legközelebbi csillag itt van
közelünkben. Távolról nézve ez is csak egy fénylő gömböcske…

Ki elmélkedne azon , főleg itt….,
hogy a minden átfogó Univerzum él? Információkat fogad be és küld nekünk.
Mindenkinek és mindennek. Ami ezen a Föld nevű bolygón az itt lakó élőlényeket
és környezetet jelenti alapvetően a Világegyetem élő természetének köszönhető.
Minden lényeges az Univerzumtól ered. Megújul , változik , körben jár .

Az emberi konvenciók , a gyatra
megfogalmazások élőről és élettelenről korlátokat szabnak a szárnyaló
képzeletnek.

Ahhoz, hogy megértsük a Teremtő erők
lényegét el kell szakadnunk ezektől az emberi elme által alkotott
megközelítésektől. Ehhez segít hozzá a siklóernyő…

Sok milliárd évvel ezelőtt , amikor
még nyoma sem volt a jelenlegi naprendszerünknek ugyanígy jelen voltak, és
sokmilliárd év múlva ugyanígy jelen lesznek ezek az erők és anyagok amelyek
átfogják és irányítják a jelent. Ebben jelenben nem csak a földi lét hanem az
Univerzum pillanatnyi állapota is beletartozik.

Persze az érthetőség miatt én is
azokat az emberi mértékegységeket használom amit olyan nagyon megszóltam néhány
sorral feljebb…

Szóval ez a Nap, ez a fénylő
gömböcske, most cserbenhagyni látszik. Pedig olyan szeretettel gondolok rá.

Nagy asztro filozófiai
elmélkedésemből , átmenet nélkül a kézzelfogható csalódottság zökkent ki.

Bizony ,előttem teljesen összezárt a
felhőzet.

 

Határozottan bezöldült a környék .

Még fél 3 sincs. Jó a részidőm. Jobb
lenne „társaságban „ repülni , de hát ez van. Alattam a végtelen bozót. Régen
már jártam erre.

250 km. Ahogy Cachuera Grande felé
közeledem, mint a bogárkarika a lámpát, úgy rajzanak körbe ismét az emlékek.
Felizzanak bennem az akkori remények, kudarcok, a hosszú gyaloglások.

A zene csak szól és szólt akkor is ….

Igen, azt a világcsúcsot nem
megrepültük hanem megteremtettük. Akkor és ott, azaz itt…

Szilárd jut eszembe meg Pepo. Itt
vannak valahol ők is. Vajon mire gondolhatnak?

Az életem fordulatain töprengek.
Akkor egy másik kört jártam még. Azóta sok minden történt velem. Megtanultam ,
hogy varázserő nem a csodákhoz kell hanem a mindennapokhoz…A kör , az önmagába
visszatérő vonal jól szimbolizálja a „Nagy Törvényt.”

A repülés az utunk. Mindegy , hogy
mikor és hol, mert aki akarja egy pillant alatta világ legboldogabb emberévé
válhat. A föld és ég között tartó erők egyensúlya, a belső egyensúly, az
elégedettség a boldogság maga.

A felemelő ,szép gondolatokhoz sajnos
nem párosul a tényleges fizikai emelkedés…

Folyamatosan süllyedek és elég
rosszak a kilátások.

Egyre összefüggőbb a felhőzet. Sajnos
ahogy a látóhatárt kémlelem szomorúan szembesülök azzal, hogy kb. 20 km-re egy
vastag zárt altocumulus-stratus réteg épült fel. Egy két maszatja már be is
kenődött fölém. Ezt akkor veszem észre amikor kiérek az egyik felhő alól. De nem
panaszkodhatok. 260 körül járhatok…

Megint alacsonyra kerültem. Ahogy
körbenézek elképedve szögezem le a tényt , hogy közel s távol egyetlen házat sem
látok . Mindössze egy poros út megy előttem keresztbe.

Egy út, a semmiből a semmibe. Rövid
földi létünk szimbóluma. Nem véletlenek ezek a találkozások…

Próbálom elképzelni a baj nélküli
leszállást az erős szélben a keresztbe fekvő útra, és az azt követő órákat.
Persze a jó landolást nagy optimizmussal megelőlegeztem magamnak…A többi meg
úgyis jön…

Szembefordulok a széllel és
megpróbálok úgy helyezkedni , hogy lehetőleg pont az úton érjek földet. Kb. 30
méter magasan vagyok amikor a sokat emlegettet égiek betessékelnek a liftbe.
Egész körön megvan a 3 méter! Kitartóan , fordulóváltás nélkül emelkedek
biztonságos magasságba. Nem lett volna szerencsés ha az úttól pár száz
méternyire a bozótban landolok mert elkezdek variálni. Ilyenkor sosem szoktam
keresgélni a jobb emelést, megelégszem azzal ami van. Persze más lenne ha lenne
itt még valaki…Szépen beerősödik 4m/s re. Meg sem állok a felhőalapig. A karom
úgy zsibbad már , hogy a fék néha egyszerűen kicsúszik kezemből. 3100 méter. Na,
Fúsz Papa, jól csinálom?

Álmodom. Bár nem a lemenő napba, mert
sajnos nem látni , de egyenesen nyugat felé siklok. A levegő langyos , vagy
inkább kellemesen hűs. Meg sem rezzen. Ajándék .

Nem kell hozzá nagy kombináló
készség, hogy kiszámoljam, sima siklásból elérem Pedro Segundót.

 

280 km. Pedro Segundo. Uramisten!
Milyen ezt kimondani! Úgy szól mint a szirének éneke , mint egy intergalaktikus
gregorián ... Ahogy hangosan kimondom a nevét a brazíl végtelen felett ,
egyszerre mint egy varázsütésre elöntenek emlékek. Mintha újra átélném az
egészet. Könnybe lábad a szemem amikor meglátom a mezőt a tó mellett, ahová a
világcsúcskor leszálltunk.

 

….

305 km. Délután négy óra múlt . Forró
levegőben, teljesen zárt felhőzet alatt siklok az út felett. Látom , hogy 300
felett vagyok de jobban koncentrálok arra , hogy találjak valamit. Ez már a nap
vége. Ilyenkor minden kis liftet meg kell becsülni. Nagyon nem merek eltávolodni
az úttól mert bozótos dzsungel van körben. Itt már nagyon dús a vegetáció.
Megint az égieket hívom, de úgy tűnik nem hallanak.

Miért akar az ember mindig többet és
többet? Nem volt elég ez?? Ha valaki azt mondta volna ma reggel 250 !- nem
boldogan egyeztem volna bele? Bármekkorát is repülünk, az a miénk. Minden
másodpercét ki kell élvezni .Nincs rövid meg hosszú repülés , a pillantok vannak
, a szüntelen jelen odafent. Fel kell ismernünk a mindennapi küldetésünket
legyen az „bármekkora”…

Mert 100 km is már nagyon hosszú, sok
termik kell hozzá s még szél is, és idő, abból sem kevés.

200 km olyan , hogy még kimondani is
nehéz, ha kimondják csend lesz, ide már szerencse kell , hogy minden
találkozzon.

300? Kitartás , kitartó álmodozás .
Évek, célvonalak, kilométerek, szerencse. És szavak is kellenek hozzá, teremtő
szavak azok a kis fekete betűkből amiket egy fehér lapon olvasva egy színes
világ tárul elénk…A mi világunk.

400….sima és színes, olyan
egyszerűnek tűnik ….

 

Az út felett siklom. Már csak 20
méter magasan vagyok de még mindig hátszélben megyek. Még sohasem repültem
ekkorát és azt gondolom , hogy minden méter számít. Ahogy ránézek a GPS re látom
, hogy vastagon megvan a „három kiló” . Nincs idő melankóliázni . Az utolsó
pillanatban fordulok vissza leszállni a szembeszélbe. Egy kis hosszúkás
tisztáson landolok közvetlenül az út mellett. Kilenc óra tíz percet repültem,
alig tudok megállni a lábamon. Ahogy felpillantok látom, hogy teljesen összezárt
a felhőzet. Előttem még mintha esne is. Ennyi volt a napban. Jó esetben még két
órát fent lehetett volna maradni. Inkább nem is gondolok rá…

308 km. Ez a vége . Amikor ma reggel
felszálltam még csak álmodozni mertem erről, de most ez a valóság. Többször
voltam 50 m alatt … Össze sem hajtom az ernyőmet csak üldögélek a földön és
gondolkodom. Végig kell gondolnom ezt az igen tartalmas napot…Furcsa megint ez a
föld kontaktus. Kimondhatatlanul boldog vagyok. Nem szám, hanem a tartalom
miatt. Olyan jó visszagondolni, pedig még csak most szálltam le. Emberek jönnek
oda hozzám és amikor elmondom honnan jöttem csak a fejüket csóválják. Nemhogy
Magyarországról , de még Qixada-ról sem hallottak….

Késő estére szed össze a
visszaszállító kocsi. Hajnali 3 - ra érek vissza a szállásra ahol többiek már
rég az igazak – és mint utóbb megtudom – az aznapi „ Fekete Péter”-t húzók álmát
alusszák.

Magamra húzom a takarót ( Pepó meg a
Tamaskó fullon nyomják a légkondit..) és becsukott a szemeim előtt újra
lepergetem a napot. Sokadszorra már ezen a csodálatos napon Ahogy az édes
illatokra és a felhőkre gondolok kicsurran a nyál számból….

 

Másnap reggel Déja Vu-m van. Start,
girhelés , hullámvasút….Szerencsére a rotort kihagyom, de emlékezetes,
turbulenciákban gazdag repülésben van részem. Ezen a napon 302 km
repülök….Félájultan hajnali fél négyre érek vissza a szállodához . Ahogy a busz
folyosóján alszom , fejjel a sofőr felé, minden fékezésnél arra ébredek , hogy
húzom a satufékeket a földön- nehogy megelőzzön az ernyő….

Két egymást követő napon összesen 610
km -t repültem. Ehhez még két nappal később egy szerény 120 km is adódott.

Ha nem tudtam volna a termikekről és
a távrepülésről semmit - akkor ez elég lett volna megtanulni…

Sajnos haza kell indulnom. Vége a
hétnek. Harmadik lettem a versenyen, de nem tudom megvárni az eredményhirdetést.
Fontosabb dolgom is van- El kell búcsúznom Cearától .

Ahogy a buszon Fortaleza felé
zötykölődünk a Sziszivel nagyokat hallgatunk. Ő is búcsúzkodik. Megállapodunk
abban , hogy itt még rengeteg a dolgunk…

 

Valami fehéres foszlány villant az
ablak előtt. Most értük el a felhőket. Sajnos most húsz milliméter vastag ,
törhetetlen kvarcüveg választ el a füstszagtól…

Nézem, ahogy táncolnak, ahogy nekem
táncolnak, búcsúztatnak. Ők itt maradnak én elmegyek . Reggel kelnek este
fekszenek, fodrot vetnek, táncolnak. A zene szól, a repülőgép zúg, zsongítóan
álmosít minden.

Aztán lassan csend lesz. Már újból
hangtalanul suhanok a délutáni napsütésben. Az irányt nézem, meg a madarakat.
Még csak délután fél négy van. Egyenesen nyugat felé tartok. A GPS -emet nézem
360 km -nél járok. Előttem a felhők összeérnek, felhőút ameddig csak ellátok.
Olyan furcsán egyszerű , színes minden. A felhők között az azúrkék égből
kikandikál nap. Nem kell hozzá nagy ész , hogy kiszámoljam mi van ebben a
napban….

A zene pedig szól. Nova bossanova. A
levegőnek ritmusa van , a szél messze visz . Valahol vár egy határtalan határ…

 

Simonics Péter