Névjegy: Pinczés-Balog Attila

A Vörösmarty tér fürdik a tavaszi napsütésben. Itt találkozom Attilával. Nem
sokkal később már a repülésről beszélgetünk. Ő elstartol a sárkánnyal, én pedig
bekapcsolom a magnót és belekortyolok az üdítőmbe.

Mike: Hogyan ismerkedtél meg a sárkányrepüléssel?

Attila: Az én családomban korábban senki sem repült. Édesanyámmal jártunk ki
az augusztus 20-ai vízi- és légiparádéra. Ott láttam először olyan embereket,
akik kiugrottak a repülőből, és isteneknek tartottam őket, de minimum
félisteneknek. 11-12 éves koromban már tudtam, hogy én is ejtőernyőzni fogok.
Még nem voltam 18, amikor beiratkoztam a tanfolyamra, és ahogy betöltöttem, már
ugrottam is. Gödöllőre jártunk ki, Both Lajos reptérparancsnok vezénylete
mellett. Nagyon sokat kaptam tőle. Tisztességre, rendre tanított, ugrásszámot és
egyfajta gondolkodásmódot adott, amiért rendkívüli módon tisztelem. Tíz aktív
évet töltöttem Gödöllőn.

Mike: Biztosan azért váltottál sárkányra, mert jobban szeretted a nézelődést
mint a zuhanást.

Attila: Nem, nálam ez fordítva működött. Az ejtőernyőzésben a „munkaidőt” a
zuhanással töltött időt tiszteltem. Tegyük hozzá, hogy az ugrási időszakom
második harmadától, négyes váltásban a gödöllői Rair-Peugeot csapatnak voltam a
vezető ugrója. A négyes formációk kamerázott gyakorlataira fókuszáltunk. Egy
ugrócsapatban olyan őszinte kapcsolat alakul ki, amire földi körülmények között
nincs lehetőség. Engem ez is nagyon motivált és inspirált ebben a versenyzésben.

Mike: Miért hagytad abba?

Attila: Ennek alapvetően két oka volt. Az egyik, hogy felbomlott a
Rair-Peugeot csapat, mert a szponzor visszalépett és önköltségessé váltak az
ugrások. Azon a szinten ez olyan terhet jelentett, amit nem tudtunk vállalni.
Elkezdtünk oktatni és ezért évente kaptunk kb. 20 ugrást, de ez már nem volt
ugyanaz. A másik pedig, hogy megismerkedtem Évikével, aki akkor épp egyetemre
járt, és amikor hétvégenként végre találkozhattunk volna, Ő a sárkányosokkal
elment az egyik reptérre és meg az ernyősökkel egy másikra. Ezért Évike is
elkezdett ugrani és ezzel párhuzamosan bevezetett a sárkányozás rejtelmeibe. A
sárkányozás az a „nyugalmas őrület” az ejtőernyőzéshez képest. Hamar
megszerettem. 96 óta repülök, de magamat csak hobbipilótának tartom. Mindig
megelégedtem annyival, hogy jól érezzem magam a levegőben. Másrészt pedig mindig
azon voltam, hogy Éva repülését segítsem. Kettőnk közül Ő volt a tehetség, nem
én. Ha kimentünk repülni, sokszor le sem vettem a gépem, hanem mentem alatta a
terepjáróval, néztem ahogy repült és tartottuk a kapcsolatot rádión. Például a
börgöndi versenyen is felhúztam a csapatot, repültem egy órát helyben, leszállás
után meg elmentem összeszedni a mezőnyt. Az én repülésem erről szólt, de nem
volt vele semmi bajom. Egész egyszerűen így láttam jónak.

Mike: Legemlékezetesebb élményed?

Attila: Az első önerőből szerzett magasság. Szlovéniában repültünk Évikével,
Gurigával, Csiga Sanyival és a többi Cumulus-pilótával. Egy hétköznap csináltam
az első magasstartot Óbudán, és a következő kedden már mentünk Szlovéniába.
Rögtön elsőre fára is szálltam, mert beleküldtek egy jó kis hátszélbe és a Mágus
elsüllyedt velem, mint a nyeletlen balta. Dünnyögtek is az öregek, hogy hát
igen, kár volt az Attilát elengedni. Szerencsére nem lett semmi bajom. Harmadik
nap Évike festette előttem az eget, én meg szorgalmasan mentem utána, és
sikerült ráemelkednem a starthelyre olyan ezer métert. A hegyen síeltek az
emberek. Fantasztikus érzés volt! Ezek az első szárnycsapkodások a
sárkányrepülésből, de a legmélyebben ez érintett meg. Egyszer Börgöndön repültem
három és fél órát majdnem teljesen egyedül. Ez is egy maradandó emlék.

Mike: Az év eleji mentőernyő-áthajtást Te szoktad levezényelni…

Attila: Kezdetben az ejtőernyősökhöz képest, a sárkányosoknál a mentőernyő
kezelés olyan alacsony szinten állt, hogy én meg voltam rökönyödve. Ezért
kezdtük el ezt a tréninget Guriga szervezésével. Szabó Peti csinál még ilyet,
akivel együtt ugrottam Gödöllőn. A téli mentőernyő-előadást is Ő tartja vagy én.
A nagyobb biztonság elérése érdekében pedig Pepivel kifejlesztettünk egy
sárkányos kioldót, mert amit korábban használtak az botrányosan rossz volt.
Szakítópadon teszteltük le, saját költségen. Pepi azóta is gyártja ezeket, és
már Szlovák pilótáknál is láttam belőle.

Mike: A repüléssel kapcsolatos terveid?

Attila: Nehéz ma sárkányosnak lenni. A starthelyek gyakorlatilag
látogathatatlanok. A konfliktusok meg a lökdösődés pont azt a szépséget veszi
el, amiért én kimennék a hegyre. Ezért le a kalappal azok előtt, akik ma
gyalogsárkányoznak. Belekóstoltam a motoros repülésbe, de nem éreztem azt, hogy
el kéne mennem egy tanfolyamra és venni egy gépet. Számomra pont az adja a
sárkányozás ízét, hogy nem tudom, hol fogok leszállni, és ha leszállok, akkor
azt meg kell oldani. Ez a kihívás! Meg az a robaj a hátam mögött… egyszer ahogy
tekertem, egy nagytestű, nagy fesztávú ragadozómadár jött mellettem ugyanazon az
íven, elfordította a fejét és nézett bele a szemembe. Hihetetlen pillanat volt,
átfutott a hátamon a hideg. A motoros sárkányt viszont messze elkerülik.

Idén májusban megszületik a második babánk. Két gyerekkel meggondolandó a
sárkányrepülés, de mindig lesz olyan, hogy kiszaladok a hegyre repülni egy jót.

Az Évike verseny nagyot fejlődik ebben az évben. A Menyhárt Éva Emlékverseny
lesz idén a nemzeti bajnokság is egyben, illetve itt tartják a Cseh Nemzeti
Bajnokság első fordulóját is. Jönnek lengyelek, szlovákok még Németországból is
van érdeklődés. Mind a verseny alapítását, szervezését és levezénylését is
szívügyemnek tekintem.