Szársomlyói passzió

A "hol volt, hol nem volt"- kezdés igazán nem volt jellemző a hagyományos
évadnyitó Szársomlyó Kupa Sárkányrepülő Versenyre. Mert ez a verseny mindig
volt, mindig vártuk, s ha netán valamilyen okból eltörlődött volna, hát újra
megkértük volna a pécsieket, hogy találják ki újra.

Mindannyiunk Búzádigyuribácsija és a felesége, Ica mindent elkövettek, hogy
még az engedélykérős MHSZ-időkben is felhőtlen-felhős, termikes, élményekkel és
távrepülésekkel teli, felejthetetlen napokat, és baromkodásokkal teli
nem-alvásokat töltsünk együtt.

Máig is megtiszteltetésnek érzem, hogy én is ott lehettem.

Abban az évben a határhegyi reptéren a tél már a szokásosnál korábban kezdte
kiheverni a nátháját. Még hűvös szelek jártak, a fák zöldje is titkolózott, de a
hegy oldala mint egy rossz lány, már kellette magát melegszagú sugárzásával...

Mi már tudtuk azt, amit más még csak érzett, hogy itt tavasz! Hogy elébe
menjünk, gondoltunk egyet:

- Menjünk délnek!

Az indulás napja reggelén nagy nyüzsgéssel kezdtünk Határhegyen. A
hangárelőtti betont hamar összerondítottuk a sárkoloncos cipőinkkel, ahogy
kihordtuk, és feltettük a sárkányokat az UAZ-okra, a Barkas-ra. Közben volt egy
kis rögtönzött műszaki ellenőrzés is, nyíltak a "ki tudja már mióta…" csukott
szárnyak. Volt pilóta, aki olyan rég óta nem repült a sárkányával, hogy meg
kellet mutatni neki, hogy melyik is az ő szárnya, és azt is, hogy mi maradt
belőle. Jól emlékszem Jamesra, aki levethetetlen szúrós tekintetével, kezében
egy listával járkált közöttünk, …meg arra is jól emlékszem, hogy:

- "..az Ő gépe az még soha sem... és hogy 8-as csavar?! Én szívem szerint
12-est tennék oda, de..." -mondta sokadszor a szigorú, szamurálytekintetű
műszaki vezetőnk. Ebből is látszott hogy komolyan készültünk a Szársomlyó
Kupára... Ekkortájt már rég óta klubtag volt Kerekes Józsi barátunk, aki
miközben szeretett volna repülni, mellette búvárkodott és növényevősködött is. E
sokirányú érdeklődésének köszönhetően évek alatt sem jött össze az "A"-vizsgája.
Márpedig ha velünk akar jönni a Szársomlyóra, és le is akar repülni a hegyről,
azt az "A"- vizsga nélkül nem teheti!

Hogyhogy-igen, az indulás előtti szép napon Józsi barátunk végre
megerőszakolta magát és a levegőt, sikeres bemutatót tartott az "A"-vizsga
gyakorlataiból a Vöröskővár oldalán. Így, hogy a vizsga megvolt, Józsi jöhetett
a Szársomlyóra! Azt, hogy a vizsga után illik „avatni”, most elnapoltuk, ráér
később, talán ott, a Szársomlyón megejtjük....

Így hát, mint ahogy minden akadály, úgy mi is elgördültünk dél felé, a
Nagyharsány faluba. A hegy ott volt ahol a mi Búzádigyuribácsink ígérte,
megtaláltuk. Meg is másztuk ahogy kellett, repültünk is róla majdnem úgy, ahogy
kellett, mert le is rohadtunk mindannyian, ahogy nem kellett volna...

Estére, mire Gyuribácsink felkapcsolta a Holdat, a helyi vendéglátó-ipari
helységben már állt a bál!

 "...de a kocsma bezzeg hangos" -írtam volna, ha én lennék Petőfi, úgy
munkálkodott a cimbalmos unokája a helyi bandában. A nagy hangzavarban az
emberek alig értették meg egymást. Ujjtörő kézfogások, hátlapogatások, ölelések,
széles mosolyok, és a nemzetközi mutogatások segítettek megérteni egymást abban
a nagy kakofóniában. Az ételek célba érkezése kicsit halkabbra tekerte a
hangerőt, és mire borozásra fordult az idő, a sínadrágos -borostás- vastagzoknis
figurák sokatmondó, fáradt-lapospislantású nézésévé szelídült a mondanivaló….

Ám, még mielőtt visszavonhatatlanul fölvettük volna a szék alakját, egy olyan
műsorszám következett, amit máig emlegetnek a nagyharsányiak!

Lehet, hogy nem mindenki tudja, de a repülésben ha valaki teljesít egy újabb
vizsgaszintet, azt fel kell avatni.

Az avatás úgy zajlik, hogy az avatott személy előredőlve egy szűz (vagy
szűzies, vagy annak látszó) lány kezeibe helyezi a homlokát. Mögéje állnak az
„avatók”. Csak az avathat, akinek már megvan az a szint, amit az ünnepelt
megszerzett.

A farzsebéből mindent ki kell venni. Hogy mekkorát szabad csapni a seggére?
Van, aki csak ráleggyent. Van aki suhint, van a teletenyeres, és van aki még
neki is szalad, úgy csap oda.

Most pedig, amikor már két mondat között is bóbiskoltunk, valaki "bedobta",
hogy van egy új pilóta, akit lehet avatni! Hát avassunk! Ettől egyből
felébredtünk!

- És ki az? -Röppent fel a kérdés.

- Hát a Józsi! -Melyik Józsi?

- Hát a Kerekes Józsi !!!

A társaság ettől a egyből felélénkült, hiszen évek óta vártunk erre a napra.
A mi Józsink eleinte büszke volt, hogy sok év után sikerült végre letennie az
alapfokú vizsgát, de muszáj most, itt avatni?! Hiszen…jaj ne…!

Leesett neki a tantusz, hogy azoknak, akik itt vannak, ennek a rengeteg
pilótának, mindnek megvan az "A"-vizsgája! Legalább negyven pilóta! ...de már
nem volt visszaút ! És miközben Józsink egy vágóhídra hajtott négylábú-sorstársa
nézésével megadóan előredőlt, Sörös-Kovács Jenő barátunk, aki tanult zenész,
elkérte a dobszerelést a helyi zenekartól, beült mögé. Elvégre hajdanában is
dobszó kísérte a kivégzést. Jenő tehát elfoglalta a helyét, kortyolt egyet az
elmaradhatatlan dugi-söréből, majd kezébe vette a dobverőket. Soha sem keverte
össze őket a sörösüveggel

… és akkor kezdetét vette a Ceremónia! Meglendültek az ütők, a mellékesen
pilótaavatással-is spékelt dobszóló, koncert a régi nylon-sárkányok
flatterlobogás hangjára hasonlító pergéssel kezdődött. A dob hetyke hangja
végigfutott a lelkünkön, nyers hangja szinte csapongott a kocsma falai,
-padlója, -plafonja között. Ezt az ősi vad, nyers hangot hallva a karunkon
egyből állt a szőr! Az ütemek szinte dalra keltek az értő kezek alatt, egyre
feljebb és feljebb, egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre… És mikor
visszafojtott lélegzettel már úgy éreztük hogy ennél jobban már nem lehet
fokozni, a dobütők egy pillanatra megálltak…ott, legfelül... Aztán könyörtelenül
lecsaptak!

A kocsma népe egy emberként hördült fel! Az ablakon át kukkoló Hold
szörnyülködve takarta el arcát egy felhővel, de aztán jött a második ütés, a
harmadik,...és így tovább!.. A falu kutyái farkukat maguk alá húzva menekültek a
farakások alá, valahányszor a pergés után lecsapott a dobverő...

Józsi az első zsibbasztó nagyobb ütések után talán már nem is érezte annyira
a többit. De a seggét se.... Szerencséjére egyszer aztán elfogytak a pilóták,
mindenki gratulált! Ő is örült! De a mosolya, az mintha nem lett volna igazán
őszinte...

Ez az eset óta a nagyharsániaknak igen csak megvan a véleményük rólunk:

- Hogy ezek a pestiek milyen bunkók! Ezek dobszóra picsázzák egymást!