Három búcsú

Pamír ölében mögöttem foglal helyet a mindannyiunk által annyira becsült, szeretett Kisöreg.
Tolnay Pista bácsi, a siklóernyős társadalom jelképe, aki még műtétje után is, amikor csak bírt, velünk repült.

Most is itt van, kérésére – megvárva a nyugodtabb, Rá jellemző időt – Pamírral ketten engedjük végső nyughelyére virágszirmok közé kevert Lelkét. A sárkány motorja felbődül, hogy felszállhassunk az óbudai gerinc fölé egy utolsó szárny alatti repülésre. A zacskó már a felszállás előtt kiszakad, mintha Pista bácsi jelezne, hogy szeretne kikukucskálni, élvezni ezt a repülést is. Kedvéért elrepülünk sok színes siklóernyő kupola felett, majd a hegy orma felé vesszük az irányt, ahol maroknyi gyászoló, kis élő babák szegezik tekintetüket arra amerre járunk. Azután a Csúcs-hegy felett teszünk egy búcsú kört. Majd egyszerre csend lesz, és a halk siklásban a virágszirmok – közöttük barátunk, aki végakaratában utolsó útján ránk bízta magát – a határhegyi lejtő légterébe szállnak…

A reptéri hangár előtt a leszállás után Pamírtól búcsúzom. Tudom, most Ő is ugyanazt érzi, amit én. Eddig tart egy Ember, egy Pilóta élete és ennyi a fizikai maradvány. De tudjuk, hogy itt bennünk megmaradt minden, ami fontos, az emlékek, Pista bácsi gesztusai, félrebiccentett fejű félmosolya, amellyel, ha úgy alakult kritikáját fogalmazta meg amúgy Pista bácsisan – ez a mosoly maradt bennem búcsúzóul is.

Felszállunk, visszarepüljük otthonába sárkányunkat. Dunakeszin olyan emberek fogadnak, akik nem ismerték Pista bácsit, mégis első említésre segítettek abban, hogy barátunk végakarata teljesüljön. A szárny gazdája, Korompai Laci (Kefe), a repülésem előkészítését segítő Happ Jenő és kis családja, akik számára repülés túlszárnyalt a szakmán és a szenvedélyen is túl – mint nekem - a barátság szimbóluma is. Laci a reptéri búcsúzkodáskor annyit mondott: „Részvétem a családnak…” azután rám nézett és hozzátette: „A barátod volt igaz? Látszik rajtad…” Én akkor, ott búcsúztam el végleg Pista bácsitól.

2008. március 15-én