Fel a Mennyországba

Ebben az évben is volt Sárkányrepülő Magyar Bajnokság!
Idén is Dunaújvárosban volt!
És idén is angyali felügyelettel, a Menyhárt Éva emlékverseny keretein belül.

Számomra a verseny a teljes felkészületlenséggel indult. Természetes, hogy mint minden évben most is a verseny valamelyik fontos napján MRSz közgyűlés zajlik, ami miatt egy napom a versenyből oda. Ebben az évben ez a nap a verseny megnyitójára esett, így én sajnos nem kaphattam emlékérmet, és a szokásos emlékezésről is távol maradtam. A versenyt a Magyar Repülőszövetség örökös tiszteletbeli főtitkára dr.Hegedüs Dezső nyitotta meg. Az Ő aktív főtitkárkodása idején volt Évike a hazai repülés csillaga Ő adta át Neki évről évre az Év Női Sárkányrepülő Sportolója címet, és Vele vártuk Évikééket, amikor az ausztráliai Női VB-ről hazaérkeztek.
Vele búcsúztattuk Évát utolsó útján is.

Menyhárt Éva.
A barátság, a sportszerűség és a jó hangulat biztosítéka mindig ez a név. Amikor ide jövök, láthatatlanul mindig a háttérben van a maga szerény és halk módján ez a lány a magyar sárkányrepülés halhatatlanságának szimbóluma.
Ezen a versenyen erről kevesebb szó esett. Inkább kimondatlanul és magunkban beszélgeteve a tündérrel készülődtünk a versenynapokra és a verseny ez évben nem igazán igazságos körülményeire. Szinte az egész héten játszott velünk a meteorológia, bizonytalanságot és egyenlőtlen feltételeket adva a versenyzőknek. Valahogy azonban mégis a legjobbak repülték a legnagyobbakat, kivéve néhány szerencsétlen fiaskót.
Olyan dolgok történtek itt, amikhez nemigen voltunk szokva. Például, hogy Gruber Feri egy napon háromszor is startol, vagy hogy Ujhelyi Balázs a verseny utolsó napján startnál felborul és gépet tör.
Történtek azonban pozitív dolgok is. Beérett a kiskunfélegyházán kezdődött képzés és öt új vontatható versenyzővel nőtt a verseny létszáma. A vontatók között is volt új gép, új vontatóval. Az utánpótlás vonalon megmozdult valami.

A versenyben számomra egy peches nap jelentette a legnagyobb élményt. Egy nap, melyen betekintettem a Menyországba, az Ég birodalmába. Az a nap nem jól indult. Szét taktikáztuk az agyunkat a startmezőben, míg az alacsony felhőalap alatt nullákat és negyed métereket tekerve ballonozgattak a vállalkozóbb kedvűek. Mi töretlenül ideologizáltuk, hogy miért nem állunk a startra, vártuk a biztosat, a Tutit, de valójában számolgattuk maradék pénzünket, hiszen egy vontatás háromezer forint, és kettő már hatezer. Már öt vontatás díját eltapsoltatta velem a törvénytelenül született, de az alkotmánybíróság által még mindig életben tartott TB rendelet, amelyben a sárkányrepülést extrém sportnak nevezik. Most kezdem látni, hogy az is. Extrém módon lekezelt és elfelejtett sport, amelyben a világbajnok magyar, de ez a hazai média számára nem hír. Magyar Bajnokságon vagyok, de ez nem mozgat meg egyetlen újságírót sem.
Ezen a napon a versenystartomra a leggyengébb vontatógéppel megyek. A gépem nem túl gyors, nem zavar, hogy a vontatóm lassú, csak az, hogy gyenge. Ez azt eredményezi, hogy a merülések játszanak velünk akkora tornászásnak élem meg e felvontatást, hogy 498 méteren öröm oldani. Körülöttem folyamatosan merülő versenytársak – sikerült a legrosszabb periódust kiválasztani. A leszállás előtti pillanatig nem is kapok emelést, ott viszont akkora a pofon, hogy egyhelyben lebegek le. A levegőből semmi sem látszik. Géza, akivel a minap egy helyen szálltunk le harmadszor startol, hihetetlen, hogy újra padlózik. Feladom a napot és megkérem Patront, rántson fel egy százasra, hogy a hangár mellé repülhessek – nem akarom a szárnyat 600 métert cipelni.

Bekészülődök, ugyanúgy, mintha versenystart lenne. A vontatást mindig komolyan kell venni. Patron rám szól: „Csak akkor oldj, ha intek!”

Emlékszem erre a békéscsabai mondatra. Egy oktatói képzésen voltunk kilencvenötben Csabán. Háromszor is megpróbáltam fennmaradni a felvontatás után, de mindig visszatöppedtem a földre, akárcsak ma. Akkor mondta ezt vontatópilótám, azután a felhő alapon tett le, és ez másfél óra vitorlázást jelentett egy kövér felhő alatt két vitorlázórepülővel együtt. Belül elmosolyodok az emlék hatására, de a napi kudarc miatt nem lesz jobb kedvem.

START! Kiáltok és már megyünk is felfelé. A tematika előírása szerint felszállok a vontatókötelet követve. A kötelék parancsnoka a szabályok szerint vontatópilótám: Patron. Azt az utasítást adta, csak akkor oldjak, ha int. Rezzenéstelenül emelkedünk. Bámulom magam előtt a gépet, nem fordulunk, csak megyünk egyenesen délnyugat felé. Alattunk zöld búzamezők, szinte látom levelükön a vízcseppeket. A talaj hideg, ma nap alig sütött rá. A felhők alapja alacsony laposak és alig szűrődik be közöttük kis lyukakban a fény. Közeledünk az alaphoz. Egyre sötétebb a környezet. Hirtelen észre veszem, hogy a mellettünk húzódó felhő alapja már lejjebb van, mint mi. Elegáns ívben kerüljük és elindulunk egy rés felé, ami két felhő között tátong. Most középen húzunk el a két gomoly között – én szó szerint is meg vagyok huzatva. Szemből hatalmas páratömeg közeledik. Patron jobb fordulóba kezd és lassan visszafordulunk a reptér felé. Most látom, hogy a rés mögöttünk szélesebb. Lefelé az árnyékos talajfelszín látszik, oldalt mindenütt felhők. Újabb felhőfal előttünk, újabb forduló. Kimeredt szemmel bámulom a vontatógépet. Most Patron megfordul, hátranéz. De nem int, csak vigyorog. Megyünk tovább felfelé. A talajon alattunk kicsiny napfoltok, a felhőárnyékok pedig valószínűtlenül sötétek. Nem fogunk befelhőzni, mert akkor nem fogom látni a vontatót, amúgy meg szabálytalan is.
Egyszerre csak felfelé kibukkanunk egy vakító fényparadicsomba. Körben minden felhő fehéren ragyog, kicsi lyukakban és sávokban látni lefelé, felettünk magassági felhők sávjaival teleszórt világoskék égbolt. Olyan ragyogás, amiből ma még egész nap semmit se láttam.
Tovább emelkedünk, egészen addig, amíg az alacsony szintű réteg valamennyi felhőgomolyának tetejére látunk. Akkor Patron megfordul és int. LEOLDÁS!
Kihúzom a biztosító szeget és leválok a vontató gépről. Olyan magasan, amilyen magasan az egész verseny során egyszer sem voltam. Patron kifordul, majd egy lusta körrel mellém szegődik és kötelékben úszunk az égbolt száradni kirakott ágyneműje felett.
Azután még egy intés és a motoros szárny egy felhők közötti résen meredek fordulóban eltűnik.
Én még csúszkálok a paplanok között. A nap és az egyik felhő oldala közé kerülve tudom, most látni fogom saját arany glóriámat, szárnyam szivárványszínű árnyékát szivárvány körbe burkolva. Elképesztő látvány!
Kinézek magamnak egy hosszúkás rést és abba az irányba repülök, merülök a felhők falai között lefelé. A felhőalap szintje alá érve elindulok egy sötétebb folt alá. A variométer becsipog, 2 m/s-os emelést jelez. Nem akarok hinni a szememnek! Teszek benne két kört, elfelejtem, hogy majdnem alapon vagyok. Csak amikor szürkül, jövök rá, hogy menekülni kell, mert ha beszív a felhő akkor magam válok szabálysértővé. Lentről már felhőbe szívódni látnak, én még délre látom a talajt. Húzom a kormányt, de legjobb szándékom ellenére is csak eltűnik a talaj. Gyors fordulókkal merítek, újra lelátok.
El innen! Lejjebb kúszok úgy 800 méterre. Egyszerre itt is emelés. Belefordulok, teljes körön emel! Katasztrófa! Mielőtt újra beszívódnék, ott hagyom és tovább kúszok. 600 méterig merítek, és itt is találok használható emelést. Tovább 500 alá. Pár órája ezen a szinten oldottam és semmi sem volt a levegőben. Nem így most! Másfél méter. Gyerünk tovább. Háromszázon is teljes körön tekerhető emelést találok. Érthetetlen. Átfésülöm a 6-os út szélét, még 200 méteren is van emelés.
Szememben még a nap sugara, orromban a felhő szaga, így szállok a hangár közelébe, mosolygó emberek mellé. Mindent láttak és bár nem mondják, tudom, hogy irigyek. Én is az lennék. Pedig a látvány csak az enyém, és a kép a Menyországról, ahová társaink költöztek – a nyugalom, a béke és a ragyogás otthonáról – tudom örökre bennem marad.

Vontatópilótám – Patron, tudta, hogy ha a versenynap véget is ért, érdemes felszállni és beköszönni régen elszállt, de el nem felejtett társaink otthonába.