Verseny a bokszos pulyák földjén
Tusnádfürdői Célraszálló Verseny, FAI2
Sosem jártam még Erdélyben. Románia más részein sem. Egyáltalán, sose jártam még Magyarországtól keletre.
Az első benyomásokat átaludtam a hosszú út miatt, bár talán pont ez az első benyomása az embernek, hogy ahhoz képest, hogy a szomszédba megy, milyen lassan lehet haladni a határtól. Ugyanennyi idő alatt a másik irányba Monacóig jutunk, ami majdnem dupla olyan messze van, mint mostani célunk, Tusnádfürdő.
Vegyes érzésekkel érkezem meg, az utakra, városokra bőven ráfér a fejlesztés, de a táj, a természet csodaszép, az emberek pedig borzasztóan kedvesek. A pénteki edzőnapra érkezünk, de elég erős a szél, így aztán a másnapi időjárással kapcsolatban is vegyesek az érzéseim, vasárnapra pedig már esőt ígérnek. Szerencsére nem jogos az aggodalom, szombaton csodaszép napsütésre ébredünk, ami ki is tart egész nap, még a napszemüveg is ráég az arcomra. Furcsa nekem, hogy néhol hófoltok vannak még, a hegyek tetején nem is kicsik, és közben igazi tavaszi, sőt majdnem nyári az idő. Miközben zötyögünk a traktor mögött az utánfutón fel a hegyre (nálunk ez már annak számít, 240 méter a szintkülönbség, itt dombocskának, ha nevezném), végignézhetjük, ahogy a szomszéd dombokon egy kis barika születik.
Az első startnál úgy dobog a szívem, hogy majd’ kiugrik a helyéről. Ősszel Szerbiában, Versecen nagyon jól teljesítettem az akkor frissen vásárolt Mistral 5-tel, feladtam saját magamnak a leckét. Azért is izgulok, hogy ki lehet-e érni elég magasan a cél fölé, hogy legyen idő még behelyezkedni és felépíteni a leszállást. Apával együtt vettünk ugyanolyan ernyőt, ha ő kiér, akkor én is. De a kis elődomb eltakarja, nem látom. Vili, a startmarsall int, hogy indulhatok, start után rásimulok a dombra, de már útközben látom, hogy ki fogok érni. Virginia megy előttem, a román lány, Versecen is együtt versenyeztünk, most a szántóföldre száll, ő nem éri el a célt. Sajnos én is rontok, az utolsó piskóta már nem kéne bele, pár méterrel a cél előtt szállok le, 1000 pont, nagyon mérges vagyok magamra.
A felszállítások jó hosszúak, mert a traktor körbe megy fel a hegyre, rá lehet pihenni a következő körre, ha nem félnék tőle, hogy egy nagyobb zökkenőnél kipottyanok az utánfutóból, még aludnék is. A második köröm már jobb, bár a kicsit lejtős célra furcsa oldalról behelyezkedni. A többieket figyelve látom, hogy akkor lesz jó, ha már alacsonynak tűnök, de még így is hosszú vagyok, 564 centi.
A harmadik körre kezd termikus lenni az idő, de nem baj, még senkinek nem mondtam, de én ezt jobban szeretem, mint a gyenge szelet, még ha kiszámíthatatlanabb is. Tart is szépen, ahogy fordulózok a cél felé, mégis rövid leszek, de nem baj, 128 centi, ezzel már elégedett vagyok. A leszállóban rengeteg a néző, nem is tudom honnan ez a sok ember. Mindig kapunk segítséget a rendezőktől az összecsomagoláshoz, hogy minél gyorsabban lehessen indulni fel újra, és a startnál is a kipakoláshoz. Biztosan izgulnak a szervezők, hiszen ez az első hivatalos, nemzetközi célraszálló versenyük, de ez nem látszik senkin, mindenki nyugodt, kedves, segítőkész.
A negyedik kör nem sikerül olyan jól, megint hosszú vagyok, 370 centi. Megfigyeltem, hogy az egyik nagy hibám, hogy mindig picit oldalra tartok a céltól, nem a közepe felé, talán az egyik kezem erősebb és jobban húzom vele a féket, nem tudom, de ezen dolgozni kell majd. Az előző ernyőm nem volt ennyire érzékeny az apróbb mozdulatokra, a Mistral már az, lehet kisebb fékekkel dolgozni.
A starton erősödik a szél, lent is, de ezt se bánom, bár a szívem már megint ki akar ugrani. A versenyigazgató, Ilie Mihai (a Román Repülőszövetség főtitkára) figyeli az összes startomat, tisztára lámpalázam van. Szépen siklik be a Mistral, már eszembe se jut, hogy nem érek be. Tartok a cél felé, középre, középre, csak nyugi. Látom a sok embert mindenhol, most nem szabad velük foglalkozni, csak a célra koncentrálunk. A tíz méteres körön kívül megszűnik a világ, nem látok és nem hallok semmit. Jön a palacsinta (a kör közepe), jobban kéne húzni a féket, de nem merem, még nem érzem, meddig lehet kicentizni, már megint csúszom jobbra a közepétől, nyújtom balra a lábam, és megvan a palacsinta! 32 centi, végre! A kezem még percekig remeg, tapsolnak a nézők, én meg vigyorgok, mint a vadalma, összepacsizunk apával, most nagyon kerek a világ.
Az utolsó kört viszont rontom, ahogy mindenki. Fent a starthelyen már nagyon oldalas a szél, érdekesek a startok, szaladunk párhuzamosan a heggyel, aztán befordulunk és start, sokaknak nem sikerül elsőre, nekem se. Mikor behelyezkedem, már fújják fel a hőlégballont, amiből majd D-bag ugrás lesz, egészen hihetetlen látvány egy ilyen monstrum felülről. És miközben bámulom a nagy lufit és a körülötte cikázó motoros ernyőst, elfelejtem azt a fontos dolgot, hogy ha a hegy felől jön a levegő, akkor lefelé is folyik és nem kéne annyira távolról behelyezkedni. Szélcsendben még simán besiklanék, de így megint 1000 pont.
Ez már a hatodik kör volt, megy le a nap, mára vége a versenynek, de pakolás közben megtudom, hogy teljesen vége, másnapra már jön az eső, este eredményhirdetés lesz. A szállodában nagy a tömeg, ott az összes versenyző, a hozzátartozók. Vacsora közben kikerül az eredménylista, ötletem sincs, hogy állhatok. Nagy a meglepetés, összesítettben a fiúk között is a nyolcadik vagyok a huszonhatból, ez szuper! Itt is megvan a női első hely, bár csak hárman voltunk lányok. Versecen sokkal jobban teljesítettem, de azért szezonkezdésnek jó eredmény ez. Meghallgatunk egy acro- és egy ejtőernyős előadást a helyiektől, apa bemutatja a KBSz-nek írt beszámolóját. Aztán jön az eredményhirdetés, kapunk kupát, oklevelet, érmet, én kapok két pólót is.
Másnap Nándiék kérnek még egy előadást, de utána már indulunk haza, mert közben megérkezik a beígért eső. Felpakolnak útravalóval, de nehezen indulunk, olyan kevés volt ez az alig két nap, úgy maradnánk még. Hazafelé a versenyről álmodok, a leszállóban minket megrohanó koszos kis pulyákról, akik végig ott lebzseltek körülöttünk a verseny alatt, hogy mit fogok nekik hozni ősszel ajándékba. Tudom, hogy még napokig ez a hétvége fog újra és újra lejátszódni a fejemben, mindig ez van egy verseny, főleg egy új hely után. De ősszel jövünk újra, készülj Tusnádfürdő!
Ezúton is szeretném megköszönni a versenyszervezést, a vendéglátást, a sok segítséget és kedvességet Nándinak, Gyurinak, Zsoltnak és az összes rendezőnek!
Kerekes Nóra