Nyílt levél a díjkiosztóról

Nem szeretnék részt venni egy olyan Repülőbálon, és egy olyan Díjkiosztón többé, ahol a taps ellenére a sarokból utálkozást hallok. Nem értem, és soha nem is fogom megérteni, miért nem tudunk maradéktalanul örülni egymás sikerének, csak azért, mert más kategóriába tartozunk, mert más az eszköz, amivel a levegőbe emelkedünk. Számomra ugyanolyan értékű Ákos Zsuzsi vagy Jenes Győző siklóernyős távrepülő és célraszálló év sportolója teljesítménye, vagy Nagy Tibor vitorlázórepülő magassági rekordja, vagy akár Vámosi Tamás és Vass Tamás vitorlázórepülők eredményei, és még sorolhatnám. Őszintén tudok örülni mindannyiunk rekordjának, teljesítményének, és számomra ez az ünnepség eddig pontosan erről szólt: örülni egymás sikerének. De ahogy hallottam, másoknak kifejezetten fáj, ha repülőtársai is díjazva vannak, és ezt nem tudom megérteni, főleg ha valakinek semmilyen kára nem származik abból, hogy a repülésnek minél több ága elismerésben részesül. Ha valaki ezt képtelen megérteni, de mégis jelen van, az számomra azt jelenti, hogy önmagát ünnepelni jött, és ez az egész nem erről szól, nem erről kéne, hogy szóljon.

 

A siklóernyőzésben három kategória létezik jelenleg, és ez a három került díjazásra idén is: a távrepülés, a célraszállás, és az acro. Az, hogy valaki úgy érezte kismillió díjat kapunk, azért lehet, mert a célraszállók nemzeti bajnokságának díjai és a teljesítmény alapján kapott gyémánt koszorúk is itt lettek kiosztva (amit tudomásom szerint ugyanúgy megkaptak a vitorlázórepülők is), de természetesen ez nem jelent külön kategóriát. Ha valaki ezt nem érti, az azt jelenti, hogy nem figyelt oda arra, hogy ki miért is kap ezen az ünnepségen díjat.

 

Nincs különbség közöttünk csak azért, mert mással repülünk, hiszen mindannyian ugyanabba a családba tartozunk, ugyanaz a szenvedélyünk: a repülés. Remélem egyszer megérti ezt mindenki, és újra őszintén tudunk majd gratulálni egymásnak.

 

pilóta

Budapest, 2011.március 5.