Visszaszállás – a legújabb siklóernyős betegség

A repülés legtöbb ágában a fel és a leszálló helyek elkülönülnek egymástól. Még a repülőteres világban is (ahol ez eléggé illogikusnak látszik) jól elkülönítik a leszálló és a felszálló helyet. A leszálló légieszköz ugyanis a légijogban elsőbbségeket élvez, különösen a hajtómű nélküli ágazatokban – ez viszont logikus. A leszállás ugyanis a vitorlázó eszközöknél elkerülhetetlenül bekövetkezik, erre utal a mondás: fent még senki nem maradt.

A legifjabb repülősport, a siklóernyőzés repteres változata a csörlés.  A repülés kultúrája megköveteli a biztonságot, így a csörlés felszálló térségét és a leszálló helyet megközelítő siklóernyősöket el kell különíteni. A start nem következik be elkerülhetetlenül, azt akkor tesszük meg, amikor felkészültünk, a felszerelésünket leellenőriztük, a szélviszonyokat áttekintettük, a légteret szabadnak látjuk. Ha bármi zavar, a startot elhalaszthatjuk. Nem így a földet érést.

Aki tehát leszáll, jogos elsőbbséget élvez, de csak abban az esetben, ha a leszállásra kijelölt területet veszi igénybe. Képzeljük, el, hogy valaki egy lóverseny pályára száll, nem várhatja el, hogy megkapja a leszálló légijárműnek járó elsőbbséget például a vágtató lovaktól, vagy lovasaitól. Azt hiszem, ezt mindenki elfogadja.

Ezért érthetetlen, hogy a hegyi siklóernyős starthelyekre visszaszálló pilóták egy része nem érti meg, hogy a starthelyre visszaszállással elveszítette a neki járó elsőbbséget. A leszálló légijárműnek nincs keresnivalója a felszállásra kijelölt légtérben, és ahogy a repülőtereken az iskolakör bizonyos szakaszain, úgy a lejtőtérben sem.

A starthelyre visszaszállás egy egészen furcsa, sajátos kérdés, amivel azért kell foglalkoznunk, mert egyre gyakoribb jelenség.

Elsőként vizsgáljuk meg: miért szállunk vissza a starthelyre?

Egyesek szerint az ügyességünk fejlesztése érdekében.

Ez az érv sánta. Az ügyesség fejlesztését fokozatosan kell elkezdeni. A leszállás pontosságát és precíz, hibamentes végrehajtását nem a starthelyen kell elkezdeni, hanem nyitott terepen kijelölt pontra. Elsőként tanuljunk meg lábra szállni, és a leszállás után lábon is maradni! Sokaknak már ez sem egyszerű feladat. Pedig a tematika tartalmazza ezt a feladatot, és hibátlan teljesítése nélkül nem adható meg az alap jogosítás, az „A” vizsga sem.

Ha már nincs hová fejlesztenünk ügyességünket e téren, ha már a sík terepen centiméter pontossággal mindig oda szállok, ahová akarok, akkor jöhet a bonyolultabb feladat. Addig értelmetlen a véletlenben bízva gyötörni magunkat és veszélyeztetni másokat a visszaszállással.

Tehát ügyességünket nem a starthelyre visszaszállással kell fejlesztenünk.

Visszaszállunk viszont magamutogatásból. Miután a célraszálló versenyen lehet, hogy nem sikerül jól szerepelni, hiszen a nálam felkészültebbek megverhetnek; az összehasonlítást mellőző magamutogató csak nyerhet. Az, hogy a visszaszállás mekkora feladat volt, és az, hogy véletlenen múlt-e, sosem derül ki, hiszen nincs viszonyítási alap. Akkor meg mit akarunk vele megmutatni?

 

Az exhibicionisták tehát tévednek, ha elhiszik, hogy az ő terepük a starthelyre visszaszállás.

Visszaszállunk lustaságból. A gépkocsink idefent van, mert lustaságból a starthelyig közlekedtünk, és ha a leszállóban landolunk, akkor fel kell mászni érte. Mivel magam is igen lusta ember vagyok, ezt az érvet tudom leginkább átérezni, de elfogadni nem szeretném.

Mert a visszaszállás mindig más. Sokszor hasonló persze, azonos starthelyeken, de sajnos rendkívül gyakorlott pilóták súlyos balesetei bizonyítják, hogy rendkívüli kockázatokat rejt magában.

Ráadásul jogilag a hibás visszaszállásból származó, a starthelyen ácsorgó siklóernyősöknek okozott kárra a biztosítás nem terjed ki, lévén ők nem minősülnek harmadik személynek. Sokuk ezzel nincs is tisztában. Hiszen akkor talán másként ítélnék meg a drága felszerelésüket kockáztató pilótatársaik szerencsejátékát

Guriga