Az Óbudai légtér dícsérete

Három nap alatt négyszer „tekertem el” Óbudáról, a
Hármashatár-hegy északkeleti lejtőjéről.

Minden alkalommal a helyi szabályok betartását szem előtt
tartva 300 méteren már kint az emelésből kotortam a hegy széllel ellentétes
oldala felé, hogy a pesthidegkúti repülőtér túloldalán még elég magasságban
érjem el

a következő meleg levegő buborékot.

Az első alkalommal rossz vonalon haladtam. Mély hangon
dudált a variométerem, ami 2 m/s-nál nagyobb merülést jelzett, ráadásul a
kupolám izgett mozgott, nem volt kedvem elengedni a féket és a gyorsítóra lépni.
Félve az emelés nélküli turbulenciáktól és a kupola becsukódásától, csak
siklottam a merülésben és alig volt magasságom a repülőtér felett.

Emiatt a csörlővonalat is kerülnöm kellett, így a
magasságom már csak arra volt elegendő, hogy viszacsússzak a Vöröskővár
oldalában húzogató kezdőcsoporthoz, és leszálljak mellettük kényszeredett
mosollyal arcomon.

Még aznap újra próbálkoztam, a starthely mögött 3 km-el már
lehetőség lett volna további emelkedésre, de addig nem. Tudtam, hogy az előbb
rossz pályán mentem. Késő délután volt már, nagy emelésekre nem számíthattam.
Tudtam, minden kis termiket meg kell becsülni, meg kell tartani. A starthelyen
már mindenki feladta. Néhányan csomagoltak, hiszen már vagy egy órája semmi
remény.

„Guriga, lesz még itt ma gyogyi?” kérdezi tőlem valaki
ernyője zsinórjaival a kezében.

Persze hogy lesz, hiszen minek állnék én itt, ha nem bíznék
benne. Bár az az igazság, hogy magam is kételkedem.

Andrást piszkálom magam előtt, menjünk, biztosan azért
nincs befújás, mert előttünk pöfög a megmelegedett levegő.

András bizonytalanul
indul, én nem is nézem emelkedik-e vagy sem, azonnal terítek mögé. Bekapcsolom a
műszereimet, Óbudán ez kötelező, azután egy pillanatra hátrapislantok. Ez is
kötelező, felszerelésünk után a légtér ellenőrzése, de én mégis kíváncsi vagyok,
ügyes pilótatársam vajon talált e valamit. Bizony ott tekereg előttem és mintha
emelkedne. Nincs mire várnom, felhúzom a kupolát és befordulok, hogy beledőlve
sebességet adjak vágyaimnak, siklani az emelő áramlatok felé. Az elképzelt
buborék valósággá válik, és a zsinórokon keresztül érezhetővé válik a
láthatatlan. Csak jó irányba kell körözni benne, és a mélység máris magassággá
változik. Emelkedek, és ezt a műszerem csipogása rendületlenül jelzi. Kis
pontatlanságom miatt az emelés szélére keveredek, de figyelek és hamar
korrigálom egy hasas ívvel tévedésemet. Ezzel ismét az emelés központjában
vagyok. Most már a magasságmérőt kell lesni, ezen a helyen 300 méter a plafon,
köszönhetően a ferihegyi nagyuraknak, akik kisajátították maguknak a történelmi
repülőbölcső légterét.

Ezek a nagyurak gépeikben már nem pilóták, csak lelketlen
gépkezelők. A számítógép elvégzi helyettük a pilótamunkát, és a pilótaságról mit
sem tudó gépemberek az Irányítók távirányítós játékként tologatják őket a fejünk
felett. Mialatt mi a földközeli örvényekbe nyomva szenvedünk, hogy kockáztatva
megpróbáljuk őseinket utánozni és lélekvesztőinken a legcsodálatosabb tettet
készülünk megvalósítani, megkapni a távolságot saját ügyességünk jutalmaként.

Háromszáz méteren vagyok. A termik már mögöttem. Hangosan
szitkozódom, nekem kell elhagynom a biztonságot jelentő emelést, amikor nekem se
motorom, se irányítóm nincsen.

Nincs is. Nem is kell. Ezért hívják a világon mindenütt
szabad repülőnek a siklóernyőst és bratyóját a sárkányrepülőt. Most szabadon
betarthatom a szabályt, amit olyannyira utálok, hogy újra megpróbálhassam,
lehet-e tovább jutnom, mint a kora délutáni első próbálkozásomkor.

A sportreptér már nem dolgozik. Átcsúszahatok felette
kerülés nélkül, s ez most jót tesz, a korábbi siklásomnál most kicsit magasabban
érek a pesthidegkúti házak fölé. Így az erdővel borított domboldal fölé
mélyebben mehetek. Valami mocorgatni kezdi a szárnyamat, érzem a fékzsinórok
rángatásán. Most kicsi a magasság, tévedni nem lehet. Jobbra, vagy balra
forduljak? Ez most nem nevetséges politikai kérdés ez maga a valóság, a
fennmaradás záloga.

Balra ügyesebb vagyok, ez dönti el a forduló irányát. Kis
pontatlanság, de azonnal érzem, hogy korrigálnom kell. Tanítom, tehát tudom. És
meg is van az a fránya kis csipogás, csak lassan és szaggatottan. Ez azt
jelenti, csak pár centimétert emelkedek másodpercenként. De emelkedek! Az első
körön nyerek vagy 5 métert. Millimétereket mozgatok a fékeken, miost egy
kupolaingás végzetes lehet az emelés megtartása szempontjából. Alattam a
nagyrét. Kicsit szűkebbre fogom a kört, jól számoltam, az emelés erősödik.
Sokkal jobban már nem merek szűkíteni, tudom, a szárnyam fordulópolárisa egyre
kevésbé tolerálja ha kisebb sugáron fordulok. Amit nyernék a réven, hogy a
termik közepéhez közeledve erősebb a mag, azt elveszítem azzal, hogy a döntés
révén meg az én merülő sebességem lesz nagyobb.

Mindenesetre már majdnem 1 m/s átlagemelésben emelkedek.
Csak hát a talajközeli termik átka, hogy kódorog, folyamatosan kell korrigálnom,
utána mászkálnom. 

A magasságmérő azonban ismét 300 métert mutat. És eközben
elértem a magasabb légteret. Csakhogy még mindig alacsonyan vagyok, és a
sodródásom erdő felett vezet. Itt hűsebb a levegő, termikem nem fog utánpótlást
kapni. Erősödésre semmiképp sem számíthatok, marad a gurulva emelkedő buborék
vadászata. A gyenge késő délutánban ez sem vezet sokra. A meleg buborék, ahogyan
érkezett úgy kúszik át rajtam. 460 méteren elfogy az emelés. Talán nem voltam
elég precíz, talán csak ennyi volt, sosem tudom meg pontosan. Ez a magasság
azonban elég ahhoz, hogy tovább haladjak Budakeszi felé. A merüléshang ismét
bejelez, nyomom a gyorsítót, de 460 méterről sajnos nincs sok magasságtartalék.
Hamarosan száz méterre a föld felett siklok, és a kedvező leszállóterületet
keresem. A focipálya szélén még újra megcsippan a vario, de ez csak egy nulla,
arra jó, hogy gyakoroljam kicsit a precíz körözést és átvigyen a következő
erdősáv felett. Mögötte azonban vitathatatlanul ott a befejezés, a szabadság
pillanatnyi elveszítése.

Újra a gravitáció foglyaként a földön állok.

Másnap és harmadnap még kétszer próbálkozom kirepülni az
Óbudai légtérből, de a szabály betartása mindannyiszor földre teremt. A
határhegyi repülőteret sem sikerül elhagyni, gyalogolok felfelé a hegyen hátamon
összecsomagolt szárnyaimmal, miközben az utasgépek némelyike olyan alacsonyan
húz el a fejem felett, hogy örülök annak, hogy gyalog és nem szárnyon vagyok
éppen.

Ők nem tartják be a szabályokat. Hiszen jól tudják velük
van a gazdasági hatalom, Mammon mindennap velük utazik. És ha akarják egyetlen
mozdulattal letörlik a sportrepülést az égről.

Mintha ők valaha nem is onnan nőttek volna ki…